Miután ˢᵘᵍᵃ [✓]

»5. rész«

~~Soojin szemszöge~~

Bezártság és szabadság...
Aki sose volt fogoly, az bele se tud gondolni abba, hogy milyen lehet teljesen bezárva lenni. Viszont, aki csapdába esett és nem tud kiszabadulni a rémséges fogságból, vagy éppen már ebbe a szorult helyeztbe született, az pedig nem tud belegondolni abba, hogy milyen is a szabadság.

Az emberek nagyrésze mind szabadnak született. Bármit megtehetnek, bárhova elmehetnek.
És a legfontosabb, hogy... Bármikor.

És mi van a maradékkal? A kisebb résszel. Mit vétettünk, amiért erre a sorsra jutottunk?

A szobafogság az egyik leggonoszabb büntetés, amit egy szülő adhat a gyerekének. Viszont egyszer onnan mindenki kiszabadul. Az én szobafogságom egy életre szól. Vannak olyan időszakok, mikor nekem is lejár ez a szörnyű büntetés, de általában hamar véget ér ez, és újra fogoly leszek.

A szobám foglya...
A házunk foglya...
El nem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet teljesen szabadnak lenni.

A szabadságból nekem pár óra jár egy nap. Ez a pár óra pedig este kezdődik.

És hogy ez miért van? Van egy úgynevezett holdfény betegség, ami egy ritka genetikai betegség, mely a bőr ultraviola sugarakkal szembeni túlérzékenységét jelenti. Én, és akiket érint ez a betegség, mi egyáltalán nem tartózkodhatunk a napon, így arra kényszerülünk, hogy az életünket árnyékban, a napsugaraktól elzárva töltsük. Számunkra éjszaka kezdődik az élet.

A napsütést egyedül az ablakból láthattam. Viszont, még ha azon volt is fólia, ami védett az UV sugaraktól, akkor is kellően éreztem a melegséget, amit a nap árasztott magából.

Az egész házban kötelező volt, hogy legyen ilyen fólia az ablakon, ráadásul ez mellett a legmelegebb órákban még a sötétítő függöny is be volt húzva abban a helyiségben, ahol éppen tartózkodtam. A legtöbb esetben ez a hely a szobám volt.

Mivel csak este mehettem ki a házból, így a nappal mindig nehéz volt a számomra. Hiába voltam biztonságban, de a bennem ilyenkor keletkező fogság érzetétől nem védett meg semmi. Viszont enyhíteni tudtunk rajta.

A szüleim szakemberekkel szinte teljesen átvarázsoltatta a szobámat. Az akkori fehér plafonomat felváltotta egy majdnem már fekete színű felület, amin rengeteg csillag volt gyönyörűen és aprólékosan megfestve. Kisebb led lámpákat szereltek be, amik ha a sötétben égtek, akkor tényleg olyan volt, mintha a csillagokkal teli égbolt alatt állnék. A falak és a plafon találkozásánál pedig egy led szalag futott körbe, ami mindig kéken világított. És talán ez tette a legszebbé az egészet.

Szerettem feküdni az ágyban és nézni a plafonomra varázsolt égboltot. Olyankor egy kicsit úgy éreztem, mintha kint lettem volna. Mintha szabad lettem volna...

Most is ezt tettem. A behúzott fekete sötétítő függöny által keletkezett sötétségben feküdtem, miközben a festett csillagokat néztem. Időközben teljesen elkalandoztak a gondolataim, majd anya kopogása észhez térített.

-Soojin, Kincsem. Nem akarsz már felkelni? – kérdezte anya, amint belépett a szobámba.

-Mennyi az idő? – kérdeztem tőle halkan. – Amúgy fent vagyok már egy ideje. Csak... Olyan jó így. – mondtam sóhajtva.

-Mindjárt dél. – közölte, majd a függönyömhöz lépett és két nagyobb rántással fényt csinált a szobámba.

-Ne már. – nyöszörögtem hunyorítva.

-Nem lehetsz mindig a sötétben Soojin. Napra nem mehetsz, de fényt kaphatsz. – mondta egy mosollyal.

-Tudom, de... Ah. Mindegy. – sóhajtottam.

Anya leült az ágyamra, majd rám nézett. Szemeiben pedig hamarosan észrevettem a pillanatok alatt keletkező könnyeket.

-Kezdj valamit magaddal. Rossz nézni, hogy ilyen vagy. Miért nem mész ki minden este? Este is vannak kint biztosan veled egykorúak. Barátkozz. Egyedül egyszer meg fogsz őrülni. – mondta.

-Anya... Annyiszor elmondtam ezt. Hogy szerezhetnék én barátokat? Egy baráti társaság általában nappal csinál mindent. Mondjam majd, hogy tegyünk át mindent estére? Estére, mikor már szinte nincs is nyitva semmi? Ennek nem lenne értelme... – hunytam be szemeimet.

-A napokban viszont kimentél...

-Ki, mert tényleg meg fogok őrülni itt. De hamar visszajöttem. Bent is és kint is... Egyedül vagyok. – mondtam már én is könnyekkel küszködve.

-Ezért kéne barátkoznod. Jót tenne hidd el.

-Jaj már. Ki lenne egy ilyen ember barátja? – kérdeztem idegesen.

-Biztosan lennének barátaid. – közölte.

-Ebben a városban? Ahol már titeket is lenéznek? Már ne haragudj, de tudom mi megy. Hallottam, mikor apával beszéltetek a pletykákról. És én is tudok erről. Mivel az ablakom pont a főútra néz, így nem nehéz észrevennem a folyton idenéző embereket.

-Soojin...

-Menj ki. Kérlek. Egyedül akarok lenni. – közöltem, majd letöröltem a szememből meginduló könnycseppet.

Anya szótlanul kelt fel az ágyamról, majd kiment a szobából. Amint becsukta az ajtómat idegesen pattantam ki az ágyból és az ablakomhoz léptem. Mindkét kezemmel megragadtam a függöny két oldalát, majd készültem visszahúzni, mikor két fiút pillantottam meg az út másik oldalán állni. Mind a kettő az ablakom felé nézett, majd néha egymásra néztek, aztán vissza az ablakomra. Tudtam jól, hogy a sötétített ablak miatt nem látnak be, viszont mégis elkapott a félelem.

Az egyik, pontosabban a fekete hajú fiú egyre kitartóbban nézett az ablakom felé. Egy másodpercig sem volt hajlandó elnézni róla. Ráadásul teljesen olyan volt, mintha egyenesen engem nézett volna, annak ellenére, hogy tudtam, hogy engem nem láthat. Egy ideig bírtam vele tartani a szemkontaktust, aminek keletkezéséről csak én tudtam, majd hirtelen behúztam a függönyt. Amilyen gyorsan találkozott a két kezemben lévő anyag, úgy gyorsult fel a szívem is.

Ez már biztosan az őrület kezdete...