Goodbye /SZÜNETEL/

PART 3

SAKURA

Enyhén megdöbbentem ahogy hozzám ért. Próbáltam hátrálni, de a másik karjával átölelte a derekamat és közelebb húzott magához. Éreztem a lélegzetét, a teste melegét. Ahogyan lágyan tart a karjában, ahogy néz rám. Miért néz így rám? Undorodom ettől! Miért csinálja ezt? Próbálok valami riadt arcot kimutatni, de csak az undor és a düh jelent meg rajta. Kezét a nyakamhoz közelítette. Vajon most mit akarhat? De nem tudtam tovább gondolkozni, mert erős kezet éreztem a torkomnál. Kezével elengedte a derekamat, közben a másikkal meg elkezdett felemelni. Kezeimmel megfogtam a kezét, hogy rátámaszkodjak és ne érezzem annyira a fájdalmat, de hasztalan volt. Nem bírtam beszélni. Egyre jobban szorította a nyakamat, eközben a lábam már nem érintette a talajt. Nagy nehezen, de letudtam nézni rá és csak azt a mocskos vigyorát láttam. Valamit elkezdett mondani, de nem bírtam odafigyelni rá. Egyre jobban szorított. Próbáltam küzdeni, de az utóbbi napokban legyengültem. Gyenge vagyok. Én beszélek másoknak a gyengeségről, de én vagyok a gyenge. Éreztem, ahogy kezd elhagyni az erőm. Végül a kezeim magam mellé hullottak. Nem így akarok meghalni. Ha meg is halok ezt mindenképpen magammal akarom vinni, de így... Valamit tennem kell! De mit?

- Ügye tudod, hogy kezd haldokolni? - szólalt meg egy férfi hang a távolban

Sasuke ránézett a barátjára, majd vissza rá. - Irritáló. - mondta teli méreggel

- Csak mert van közöttük hasonlóság? - kérdezte a narancssárga hajú srác

Sötét hajú Démon gondolt egyet és elengedte a lányt. Leesett a földre és elkezdett köhögni.

Miután elengedett torkomhoz kaptam és köhögtem és köhögtem. Fájdalmat éreztem. Nem gyógyíthattam magam, mert 2 pár szempár nézett rám. Csak szenvedtem tovább a földön ülve. Sasuke lenézett rám. Végül megszólalt "Most megúsztad." azzal a mondattal el is ment a barátjával együtt. Egyedül voltam, így elkezdtem magam gyógyítani, de sokra nem mentem vele, mivel nem volt elég erőm. Elkezdtem remegni. Remegek? Én? Talán a fáradtság és az erő hiány miatt. Gondolom. Mi másért remeghetnék? Összeszedve a maradék erőmet, feltápászkodtam. Elindultam be az épületbe. Igyekeztem úgy menni, mint akinek nincs semmi baja,de éreztem, hogy ez nem fog menni. Emberek szemei követték lépéseimet, és aggodalommal figyelték mozdulataimat. Zavaró és megalázó volt. Elakartam tűnni. Amilyen gyorsan csak lehetett, rohantam a szobámba. Parancsot nem kaptam, senki nem jött oda hozzám. Lepihentem, hogy erőt gyűjtsek.

Éjszaka lehetett. Nem tudtam megmondani, mert Asgardban egy ideje nincs olyan, hogy "nap". Mióta megölték az emberek az előző Alvilágiak Uralkodóját és annak a családját, minden rosszra fordult. Több szenvedés és halálesetek lettek. Éhínség, szomjúság és sokkal több pusztítás. Elméletileg Asgard egy gyönyörű, barátságos, teli virágzó területekkel bevont Királyság volt. Alvilágiak, emberek és mágusok békességben éltek egymás mellett. De ez mostanra az ellentéte lett. Vajon ha akkor az Alvilágiak nem támadtak volna, most is olyan lenne ez a hely?

Mászkálgattam a sötét folyosókon gondolataimmal elmerülve. Több száz ajtó mellett elsétáltam, de az egyik kinyílt. Nem éreztem senki jelenlétét. Vajon mi lehet abban a szobában? Közelítettem a bizonyos helyiség felé, jobban kitártam az ajtót, hogy szemügyre vegyem mi lehet bent.

Ültem az ablakom előtt és néztem az éj szépségét. Telihold van és mellette rengetek fényes csillag ragyog. Magányos és bánatos vagyok. Már hetek óta nem láttam Őt. Vajon mit csinálhat? Ő is nézheti most a csillagokat? Bárcsak most itt lenne és játszanánk. - Bárcsak...

- Bárcsak mi? - kérdezte tőlem egy ismerős hang

- Mit csinálsz itt? Nem szabadna itt lenned! - kiabáltam rá a fiúra

- Támadás óta nem láttalak és hiányoztál, Hercegnő. - mondta enyhe pírral az arcán

Éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az orcámon. Hiányzott. Hiányzott a közös játék délutánjaink, veszekedéseink, hogy Ő nem kezel Hercegnőnek, hanem úgy, mint egy barátot. Amikor megnyugtat, ha elesek. Az ölelése. Odarohantam hozzá és átöleltem.

Ismét láttam Őket. Mi folyik itt? Hetek óta itt vagyok és ez már a második látomás félém. Vagy nem is tudom minek mondjam. Gondolkoztam volna ezen tovább, de egy ismerős kar fogta meg a vállamat.

- Mit keresel itt?! - kiabált rám

Közben magával szembefordított és meglepődött. Előbb kiabál, most meg meglepődést mutat ki? Nem értem. Egyre furább és furább érzelmeket (ha lehet egyáltalán annak mondani) mutat ki. Bárki mással látom ugyan olyan arcot vág, kivéve a jobb kezével szemben. Meg velem. Utóbbi lehet azért van, mert hasonlítok egy régi ismerősére? Sokat nem tudtam róla kideríteni, csak annyit, hogy fontos volt neki. Megint kizökkentett a gondolataimból.

Felemelte a jobb kezét és elkezdett az arcomhoz közelíteni vele. Ismerős jelenet. Vajon most mit tervez? Megállította vele szembe. Lassan a kezét az orcámra tette és letörölte róla a könnyemet. Várjunk csak. Ellöktem a kezét és hátra léptem. Kezeimmel megérintettem a könnyes területet és elemeltem onnét a karomat. Nem tudom miért és nem is értem, hogy miért kezdtem el sírni. Csak néztem az ujjbegyeimet, ahogy folyik róla a könnyem. Érhetetlenség üthetett ki az arcomon, talán még a szomorúság, mert a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy két erős kar ölel át gyengéden. Köpni-nyelni nem tudtam. Lesokkoltam. Reggel még majdnem megölt, most meg oly lágyan ölel át, mintha bármelyik percben összetörhetnék. Sok mindent nem értek amióta itt vagyok és kémkedek utánuk. De azt megállapítottam, hogy az Alvilágiak Ura: fura. Valami rosszul ketyeg neki odabent. Ahogy viselkedik, megmagyarázhatatlan.

Éreztem, hogy a bal kezével szorosabban kezd el ölelni. Gyengédebben, de még is erősebben. Jobb kezével elkezdte simogatni a fejemet. Végül megszólalt és csak annyit mondott "Már itt vagyok. Nincs semmi baj!". Mondat hallatára olyan deja vu érzésem lett, hogy reflexszerűen a fejemet ráfektettem a mellkasára és szorosan átöleltem. Egy szokatlan, ismerős és biztonságos érzést éreztem, amit évek óta nem éreztem. De ráébredtem, hogy valójában ki is áll itt és kit is ölelek éppen. Ellöktem magamtól és lehetett rajta látni, amit az én arcomon is: érthetetlenséget. - E-elnézést kérek! - Nem reagált semmit és kihasználva ezt, gyorsan elfutottam.

Vége is a 3. fejezetnek! Meglehet, hogy ez most kicsit rövidebb lett, mint a többi, de még is több dolog kezd kiderülni a szereplőinkről!:)