Goodbye /SZÜNETEL/

PART 2

SAKURA

Már több napja, hogy itt vagyok. Elméletileg a legrosszabb szárnyat kéne takarítanom, de helyette csak az itt élő szörnyekkel harcolok. Ráadásként még hívogat magához, hogy csináljak meg neki mindent amit kér. Néha eléggé néz, talán, mert alig vannak sérüléseim. Már csak ezért is muszáj, hogy a Démonok ütését ne védjem ki.

Egyik nap sétálgattam a folyosókon. Gondoltam körbenézek, de éreztem, hogy valaki követ. - Vajon most merre kéne mennem? - gondolkoztam el

- Látom eltévedt. Segíthetek?

- Igen, azt megköszön... - kérdése hallatára megfordultam és hirtelen elsötétült előttem minden, és mintha máshol lettem volna és más valaki

Vajon anyumnak ez a csokor ibolya tetszeni fog? Hm, szedek még belőle. Nagyon szépek! Gondolkoztam el a virágokon, de hirtelen ellőttem teremt egy fenevad és egyszerűen annyira lefagytam, hogy nem bírtam mozdulni. Itt a vég. Gondoltam magamban. Megfogok halni. De egyszer csak a szörny megállt és lángra robbant. Oda jött hozzám két kisfiú.

- Jól van Hercegnő?! - aggodalmasan kérdezte tőlem a narancssárga hajú fiú - Minden rendben vele! - kiabálta oda egy másik fiúnak

Mikor megpillantottam a másik fiút, éreztem, hogy enyhe pír szökik az arcomba és végül elkezdtem sírni és a nyakába ugrottam. Ő csak óvatosan átölelt és csak annyit mondott "Már itt vagyok. Nincs semmi baj!"

Ismét látom az előttem álló srácot. Az a tekintet mikor valakiért aggódsz. De mi a fene volt ez?! Ki lehetett az a két kisfiú? Ki volt az a hercegnő? Annyi kérdésem lenne még, de hogy tudnám kideríteni? De aztán megzavarta ez az ismeretlen srác a gondolataimat.

- Jól van? - aggódva mondta a srác a lánynak

- Öhm... Igen, köszönöm. És a segítségét is elfogadnám. Mosdót keresem, de megint eltévedtem...

- Jöjjön, kövessen. - felém nyújtotta a kezét és én elfogadtam, utána már csak egy "Rendben"-t mondtam neki

Néma csendben sétáltunk egymás mellett. Nem ismertük egymást és így nem is kérdezősködtünk. Igaz már tudjuk egymásról, hogy pontosan hogy is szólítsuk egymást. Narutonak hívják. Celaenaként mutatkoztam be. De szerencsére több kérdést nem tett fel, meg amúgy sem érdekel, hogy Ő ki is valójában. Megzavarta a tervemet, és ez idegesít. De hirtelen megszólalt.

- Honnan jött ide? - kérdezte nagy érdeklődéssel

- Mindig is asgardi voltam.

- Miért jött ide? - folytatta

Idegesítő. - Maga Őnagysága hivatott ide.

- Óvatosan kéne beszélned. - eközben közelít felém, végül a előttem megáll és a fülemhez hajolva folytatja - Kitudja, hogy kiben bízhat és kiben nem. De itt is lennénk.

Vajon most azt hiszi, hogy félek? Nagyon idegesítő. - Igaza van. - elököm - Jobb ha óvatos. Kitudja mikor és hol ér véget az élete. - Még mondtam neki egy köszönete és azzal el is mentem.

Ismét teltek, múltak a napok és megint magához hivatott. Gondolkoztam, hogy vajon most mit akarhat tőlem, de csak arra tudtam gondolni, hogy megint valami feladatot akar velem csináltatni. De már nem tudom, hogy mit találhatott ki. Harcoltam. Lemostam a cipőit. Megágyaztam neki. Italt és kaját szolgáltam fel neki. Konkrétan a személyi cselédlánya vagyok... Nagyon undorító. Ilyen munkát végzek csak egy terv miatt. Na meg pont neki. Végén megölöm. Csak ez nyugtat. Lassan kezdtem a trónteremhez érni és bekopogtam. Kezdett kinyílni az ajtó és láttam azt az undorító önimádó mosolyát. Valamit tervez. Elsétáltam elé és mikor már tisztes távolság megvolt közöttünk, megszólaltam. - Hívatott Uram?

- Egy nap.

Nem értettem mit akar. Egy nap? Egy nap meghalok? Újat nem mond.

- Egy napot kapsz.

- Tessék? - Most elenged? Nem értem. - Miért?

- Más ember örülne, de te nem? Túl élted a próbáimat. Légy megtisztelve inkább, hogy egy napot kapsz. Holnap ilyenre nem érsz vissza, meghalsz.

- Köszönöm! - Ezzel elmentem és egyből indultam is vissza a bázisra. Éreztem, hogy követnek, ezért megidéztem egy klónt. Mikor láttam, hogy Őt kezdik el követni, elindultam. Bele telt pár percbe mire odaértem. Mikor odaértem, enyhén meglepődtek, hogy itt vagyok. Nézésükből kilehetett olvasni, hogy aggódtak értem és örülnek, hogy itt vagyok. Váratlan támadásba kezdtem, hogy kiderítsem, hogy mennyit változtak. Van enyhe változás. De nem elegendő. - Tanítottad Őket egyáltalán?! - kiabáltam oda Tsunadénak - Hetekig nem voltam itt. Édes kevés ez még!

- Mi igyekszünk! - morogta Ino - Te sem onnét kezdted, ahol most vagy! Neked évekbe került eljutnod arra a szintre. Nekünk talán egy évünk van rá?! Bárhogy is nézzük ez lehetetlen.

- Igazad lehet. - a lány enyhén meglepődött mikor ezt válaszoltam neki - Ti esetekben lehetetlen, meg tévedésben élsz. Nem voltak éveim. Naponta küzdöttem meg szörnyekkel és így lettem erősebb és erősebb. Nem lazsáltam, hanem küzdöttem tovább.

- Mi mindent megteszünk, de mi nem te vagyunk! Nem állunk a te szinteden, ezt jól tudjuk! De küzdünk és nem adjuk fel! - fakadt ki Hinata - Nem csak neked volt rémes múltad... De mi nem siklunk át azon a tényen, hogy van ebben az elcseszett világban még szeretet! Itt egy család, kik vigyáznak egymásra. Bátyám itt találta meg a szerelmét, Tentent. És ....

De még mielőtt folytatni tudta volna közbe szóltam. - És ez a gyengeség. Szeretni valakit és szeretve lenni. - Hirtelen belém hasított egy érzés és ismét azt a kisfiút láttam magam előtt kit a Hercegnő átölelt. - Hülyeség. Felesleges. Csak legyengít. De tovább edzeni! Egy napom van kijavítani a hibáitokat! Ismét több óra eltelt és mikor véget ért elküldtem Őket pihenni.

Nappal lett mire végeztem a munkámmal. Ha ettől nem lesznek jobbak, akkor semmitől. Elindultam ki az udvarra, hogy eddzek egy kicsit, de út közben elkezdtem szédülni. Elkezdtem keresni a falat, hogy megkapaszkodjak, de nem érzetem semmit sem. Lábaim össze akartak rogyni. Elkezdtem magamat gyógyítani. Csak ne lássa meg senki sem. Sok idő nem kellett míg meggyógyítottam magamat, de még mindig gyengének érzem maga. Elindultam Tsunadéhoz átadni az edzéstervemet. - Ezek alapján tanítsd Őket. Visszamegyek. Darabig nem láttok. - indultam is volna, de utánam szólt

- Sakura! Jól vagy? Sápadtnak tűnsz. - kérdezte aggódva

Válaszul csak egy "Igen"-t mondtam és elmentem. Lassan közelítettem a várhoz, de minél jobban közelítettem ahhoz, annál rosszabb érzésem támadt. Valami történni fog. Nem tudom mi, de ez az érzés nem hagy nyugodni. Mikor odaértem, ismét jó fogadtatásban volt részem. - Uram! Ismét elém jött? Végén még azt fogom hinni, hogy tetszem magának... - válaszoltam neki enyhén gúnyos hangnemmel

- Hm.

Elindult felém és mikor már a magánszférám belül volt, megállt. Elkezdett felém közelíteni a kezével, azt hittem megint torkon ragad és eldob, de nem. Hajamból megfogott egy kis vékony tincset, felemelte és belepuszilt. Utána már csak annyit mondott "És ha így van?"

Remélem nem lett nagyon unalmas, és élvezhető lett azért!:)