Goodbye /SZÜNETEL/

PART 14

(...) Gondolkozz Sakura! Mi lenne akkor, ha... Igen! - Sasuke-kun. - szólaltam meg és folytattam is a mondandómat.
- Gondolj úgy a találkánkra ahogy csak szeretnél, de tényleg nem tudom, hogy mit is adhatnék ajándékba. Sokat gondolkoztam rajta, de nem nagyon jutott semmi sem az eszembe. Viszont, ha úgy gondolsz majd a találkánkra, mintha egy randevú lenne, nem szeretném, hogy utána tévhitben élj. Nem szeretnélek hitegetni feleslegesen... - kicsit megálltam, ahogy a szemeiben a szomorúság, de a megértés csillogott, majd folytattam. - Nem szeretnék fájdalmat okozni, így inkább elmondtam amit gondolok és érzek, mint hogy szenvedj. - fejeztem be ismét és vártam, hogy válaszoljon rá, de csak néma csendben ült mellettem és nézett ki a fejéből. Lehet nem kellett volna?

- Megértem és tudom, hogy sokat kell még tennem ahhoz, hogy elnyerjem a szívedet. - felállt majd úgy folytatta tovább. - De tudom is, hogy hova megyünk. - nyújtotta a kezét segítség képen, amit el is fogadtam. - Pár nap múlva indulunk, pontosabban a születésnapomon. Nem fogom elárulni, de annyit mondok csak, hogy öltözz sportosba.

Enyhén kiakadva, kicsit ráförmedtem, hogy mégis mit gondol, hogy Ő lep meg engemet mikor az Ő születésnapja lesz és Én akartam Őt meglepni, de csak megvonta a vállát, elköszönt a gyerekektől és el is ment. Ott álltam még mindig egy helyben és csak néztem, hogy mégis hogy történhetett ez. Nem hiszem el ezt a srácot.
Még pár órán át itt voltam a gyermekekkel, és sok dolgot kérdeztek az ónix szemű fiút illetően, de emellett sokat játszottunk és tanítottam is Őket. Igaz még nem érték el azt a kort, de ha már Ők kérik és akarják is, nem mondhatok nemet. Sok dolgot megértettek és megtanultak. csodálkozva figyeltem Őket, hogy csillogó szemekkel hallgatják végig a történelmünket. Emberek, Mágusok és az Alvilágiak történelme immáron egybefolyt és nem külön létezik. Amíg élek és létezek, nem lesz a három királyság között többé háború és ezt nem félek kinyilvánítani.

Este 7 órát ütött az óra és elköszönve a fiataloktól, elindultam haza fele. Már az út felénél tarthattam mikor éreztem, hogy valakik figyelnek. Úgy téve, mint aki nem tudna semmiről sem, befordultam egy parkba ami mellett elhaladtam volna. Elrejtőzve a fák és bokrok mögött vártam és a két idegent pillantottam meg a bejáratnál. Jobban szemügyre akartam Őket venni, de a lámpák fénye egyszer csak eltűnt és sötétség borult a hely eme felére. Hallgatva, ahogy a kavicsos úton elindultak, lejjebb buktam. Egy cseresznyefa mögött találtam meg a biztonságosnak hitt helyett, de kellemeset kellett csalódnom, mert a két idegen chakrájú megállt a fa előtt. Tudják, hogy itt vagyok.

- Előjössz magadtól vagy segítsek kislány? - szólalt meg az egyik.

Gondolkozva, hogy mit is tehetnék, jobbnak láttam, ha nem bujkálok tovább és előjövök, de kellett még egy terv, hogy mit is csinálhatnék. Erőmet nem félek használni, ha lázadókról van szó, de érzem, hogy Ők mások. Nem tudom, hogy miben, de nem ide valósiak. Nem is gondolkoztam tovább, kiléptem a fa árnyékából és szembe álltam velük. - Akatsuki... - nyögtem ki egy rekedtes hangon. Két Akatsuki tag áll előttem. Köpni-nyelni nem bírtam a meglepettségem miatt. Legszívesebben elrohantam volna, de tudom, hogy azzal nem érnék el semmit sem, így csak néztem Őket. Egyik elkezdett közelíteni felém és mielőtt még hátrálhattam volna, a másik már a hátam mögött volt.

- Ez lenne az? - kérdezte az előttem álló. Két méter magas is lehet, kék bőrű és a szemei alatt 3 ívelt arcjelzés fekszik. Éles háromszög fogai kivillantak szájából miközben megszólalt. Jobban hasonlított inkább egy halhoz, mint egy emberhez. - Látom az évek alatt még mindig nem lettél bőbeszédű Itachi.

Név hallatán kikerekedtek a szemeim. Nem lehet Ő itt. Chakrája nem stimmel. Nem ilyen neki.
Lassan megfordultam és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg Ő áll itt velem szembe, de valami nem stimmel. Más... Nem tudom megmondani, hogy miben, de változott és nem csak a chakrája. Ez nagyon nem lesz így jó. - Mit akartok? - fordultam vissza félig a másikhoz, hogy azért mindkettőre rálátásom legyen. Néma csend telepedett le ránk, de végül a hal ismét megszólalt.

- Pain kegyelmes hangulatában van, így egy alkut ajánl neked. - nem mondva semmit, csak figyelem tovább, és várom a folytatást. - Ha az együttállás napján önkéntesen is velünk jössz, nem lesz háború, de ha nemet mondasz, megölünk mindenkit aki csak az utunkba áll. - majd egy ördögi mosolyt villantott a végén kimutatva a borotvaéles fogait.

Odanéztem, az idősebbik Uchihára, de Ő csak néma csendben állt egy kifejezetlen arc kíséretében. Valamit csinálhattak vele, de mit? - Itachi... - szólítottam meg az illetőt, de csak ugyan úgy meredt rám. Tudom, hogy nem bukhat le meg ilyenek, de ha velünk lenne adott volna már valamilyen jelet. Léptem eggyel közelebb hozzá, de az eddig kifejezetlen arca most átment... Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg. Egy olyan nézést vett fel, mint ha csak azt akarja sugallni, hogy ha közelebb lépek még egy lépést, megöl. - Mit csináltatok vele? - förmedtem rá a másikra.

- Nyugodj le vagy Én teszem, de annak nem fogsz örülni. - vicsorgott ismét azzal az undorító képével. - Kérdésedre választ adva, talán töröltük az emlékeit vagy módosítottuk? Kitudja már.

- Nem lehet... - visszafordultam hozzá. De ez magyarázatot ad legalább. Megváltozott belülről, így a chakrája is. Az a tekintet, amivel még mindig néz. Vajon mit tehetnék, hogy visszakapjuk? Léptem még eggyel közelebb hozzá nem törődve a következményekkel, ami most egy torkon ragadás volt. Látszik, hogy testvérek Sasuke-kunnal. Hallottam miközben a hal motyog dolgokat, hogy "Hasztalan.", "Őt már nem kapjátok többet vissza.", de nem nagyon érdekelt. Rátettem kezeimet a kezére, ami eddig a nyakamon pihen és chakrát gyűjtöttem össze a kezembe, ami nem támadásra szolgál, inkább gyógyításra. Talán ha felismeri emlékezni fog. De használatának hála, cserébe kaptam egy szorítást és egy felemelést. Tette miatt kezdett elhagyni az erőm, de nem érdekelve, folytattam a gyógyítást. Egyre gyengébbnek éreztem magamat és az egyik kezem már le is hullott magam mellé. Kezdtem homályosan is látni, de nem adtam fel. Nem veszíthetek el még egy családtagot, de végül a másik karom is már csak a testem mellett lógott. - I-Ita-chi... - nyögtem ki nehezen, majd minden elsötétült.

Hali Minna~ Hosszú-hosszú késedelem után, de ismét felkerült egy újabb fejezet. Talán még van aki olvassa és várja a folytatást. :)