Goodbye /SZÜNETEL/

PART 5

SAKURA

Hallgattam az idegen szavait, mikor hirtelen abba hagyta. Nem értettem, hogy miért, de aztán kicsapódott az ajtó a helyéről. Éreztem a mögöttem lévő férfi tekintetét rajtam. Előttem lévő illető lágy arcvonásai eltűntek és egy szúrós tekintetett vett fel. Nem rég érkezett srác végül megtörte a csendet.

- Netalántán megzavartam valamit? - kérdezte egy "Ölni tudnék most" nézéssel a tömlöcben lévőktől

Annyira elterelhette a figyelmemet, hogy nem éreztem meg a felénk közeledő bajt? Összekel magam szednem. Lassan megfordulók és csak némán nézem. Nem tudom mit mondjak vagy mit csináljak. Nem számítottam rá. Még mindig azzal a tekintettel néz ránk. Szemei egyszer a rabot, majd engem kezd el pásztázni. Válaszra vár.

- Mi járatban vagy erre, öcsikém? - kérdezte az idegen úgy, mint akinek természetes lenne ez a megszólítás

Mit sem érdekli (mint kiderült) a bátyja kérdése, rám fordítja a tekintetét és el kezd felém közelíteni. Egy méterrel előttem, ami azért szokatlan tőle megáll. Nem csinál semmit, csak néz. Nem értem. Ugyan olyan tekintettel, mint mikor belépett az ajtón mér fel, de végül rátekint a mögöttem lévőre.

- Mit mondtál neki?! - förmedt rá idegesen

- Hm, kitudja. - szólalt meg enyhe gúnyos hangnemben

Sasuke azt az egy méter távolságot, amit eddig közöttünk hagyott, lecsökkentette. De nem hozzám jött, hanem a mögöttem lévő személyhez indult. Megállt közvetlen előtte. Megfordultam, hogy lássam, hogy mit akarhat csinálni és láttam ahogy a kezébe chakrát gyűjt össze. Tudtam mit akar. Karját megemelve elkezdte a rab felé irányítani. Ereje fénye által jobban szemügyre tudtam venni az arcát. Ismerős volt, mintha már láttam volna valahol, de hogy láthattam volna? Már több éve itt van. De nem is gondolkozva tovább megfogtam az Alvilágiak Urának karját.

- Ne bántsd! - Nem tudom miért cselekedtem így, de valamiért olyan érzésem van, hogy sokkal tartozom neki. Nem értem miért, mikor most látom először.

Mindkét srác meglepett szemekkel néznek rám. Gondolom nem értik, hogy miért is csináltam.
Senki nem tudná most ezt megmagyarázni. Magam sem tudnám. Eközben Sasuke leeresztette a kezét és felhagyott a támadásával. Végig a szemeimbe néz és ahogy pásztázom a vörösen szikrázó íriszét míg a másik az ónix árnyalatában tündököl. Oly ismerős és oly gyengéd. Bal kezemmel még mindig fogtam a kezet, míg a másik azzal a megszokott érzéssel megfogom az orcáját az ónix szeme alatt. - Gyönyörű. - Erre a mondatomra észhez tértem, hogy mit is művelek, elengedtem mint kéz kezemmel az előttem állót, meghajolva elnézést kérek és elfutok. Szívem csak úgy zakatol a deja vu érzésem miatt, mintha már ilyen történt volna. Nem tudom mi történik  vagy egyáltalán mi van velem. Hetek óta nem ez az első alkalom, hogy összezavarodok, vagy látomások jelennek meg. Egyre több rejtély van, ami zavar. Nem ezért jöttem ide. Többet kell kutatnom.

Elmentem ismét a könyvtárba, hátha találok valamit. Sok történelmükről szóló könyvet átolvasgattam, de semmi újra nem leltem. Sétálgattam ismét a sorok között és megpillantottam egy narancssárga könyvet, aminek az volt a címe, hogy "A róka szellem".

A három legendás család közül az egyiket elpusztították egy bizonyos erő miatt. Mindenki úgy hitte, hogy nem maradt túlélője, de egy nap egy róka szellem, a halottnak hitt pár hónapos kisfiút elvitte egy számára ismerős helyre. Ezt észrevéve az ott élő emberek, felismerve a sárga haját, akis macska bajusz vonalakat a kis orcáján és azt a bizonyos lényt, ki elhozta, egyből szóltak a megmaradt két klánnak. Megbeszélték, hogy nem a királyi családnál lesz, mert így is van elég dolguk és gondjuk, hanem a másiknál. Ott cseperedett fel a kis csemete, annak a klánjának a kisfiával és a Hercegnővel. Sárga hajú kölyök, annak ellenére, hogy voltak barátai és mondhatni családja, magányos volt. Benne élő róka szellem sokszor meglátogatta, beszélgettek és játszottak. Fiatal volt, de mégis tudta, hogy neki köszönheti az életét és naponta hálálkodik is neki. Nagyon szerette, már csak azért is, mert úgy érezte, hogy ha vele van, akkor a családjával lehet, mintha mellette lennének, akár hányszor csak megpillantja a kis rókát.