A Maffiafőnök Foglya

XXXIV.

Egy ideig Damian Blue szemszögéből folytatódik a sztori!

Hajnalok hajnalán, hulla fáradtan értem haza, és a vágyam nem volt más, minthogy egy kiadós reggelivel visszavonuljak. De sajnos erre nem volt mód. Az utam először a tárgyalóba vezetett, ahol el kellett rendeznem a helyi dolgokat, hisz elég sokat voltam messze. De megérte annyi ideig távol lenni. A déli területeket megszereztük, és ez már akkora bevételt és befolyást jelent a Blue Bullet Maffiának, ami korlátlanságot biztosít nekem. Miután kiadtam az utasításokat Marcusnak, aki majd elrendezi a többieket, végre leülhettem enni. Utána a dolgozószobámba mentem, bekapcsoltam a laptopom és elintéztem a halasztást nem tűrő teendőket. Aztán visszavonulót fújtam.

Lifttel felmentem a Whitneyvel közös otthonunkba. Már nagyon sok ideje nem jártam itt. Miután felhívott, hogy kidobjon, nem akartam betenni ide a lábam többé. Direkt mindig máshol töltöttem az éjszakát, már ha egyáltalán a közelben voltam. De most újra itt vagyok, mert felesleges tovább sopánkodnom a kapcsolatunk elmúlásán. Látszik a lakáson, hogy Whitney gyorsan pakolt és távozott. A jegygyűrű ott várt engem az asztalon. Megtarthatta volna, nekem nem kell. El kellett volna adnia, és legalább hozzájut egy csinos kis összeghez. Először is lezuhanyoztam, aztán ledőltem aludni pár órát.

Délben ébredtem a mobilom ébresztőjére. Főztem magamnak kávét, aztán amíg megittam, elintéztem két telefonhívást. Utána sportruhát húztam, és lementem az edzőterembe. Először is ráálltam a futópadra, és úgy futottam, mintha a szakítás fájdalmát le lehetne hagyni. Közben megérkezett az edzőtársam, Peter. Ő nem maffiózó, csak segít nekem formában maradni. Beálltunk a ringbe, és megküzdöttünk. Peter piszok jó a ringben, elég vegyes a mérkőzések kimenetele. Nekem pont egy ilyen emberre van szükségem, akit nehéz legyőzni. Kézfogással zártuk az edzést.

Ahogy voltam, izzadtan mentem a tárgyalóba, ugyanis egy üzenetet kaptam, hogy sürgősen oda várnak. Amikor beléptem, nagyon kellett ügyelnem rá, hogy pókerarcom maradjon, ugyanis az egyik széken nem más ült, mint Whitney. Hihetetlen ez a lány. Kidob telefonon, aztán besétál az ebédlőmbe. Múltkor is mit művelt, majdnem megerőszakoltatta magát pár piás hülyegyerekkel a Front Clubban. Vajon mit akar?

Whitney, mikor látta, hogy beléptem, felállt a székéből, és felém fordult. Olyan gyönyörű volt, mint mindig. Bájos arc, íves ajkak, igéző szemek jellemzik. A haja most a melléig ért, és szőkés barna volt. Általában pajkos tekintete most sokkal inkább riadt és szomorú volt. Láttam az anyajegyet az arcán, amit ő utál, de amit én szeretek. Tökéletes az alakja: formás a feneke (ami most nem látszik, mert szemből áll), vékonyka a dereka, hosszúak a lábai, kis mellei feszesek. Jól tudom, totálisan elfogult vagyok, más bizonyára nem találja őt olyan földöntúli szépségnek, mint én. De más nem is szereti őt úgy, mint én...

Láttam, hogy néz rám. Sírósan, vágyakozón. Nehéz kiigazodni ezen a lányon. De úgy megbántott, hogy többé már nem is akarok kiigazodni rajta.

- Damian, hozzád jöttem. Beszélni szeretnék veled - mondta.

- Mégis miről? - kérdeztem durvábban a kelleténél. Kedves akarok lenni vele, de közben meg dühös is vagyok rá.

- Szeretnék... Szeretnék négyszemközt beszélni.

Tettem egy apró, intő mozdulatot a fejemmel, mire mindenki más rajtunk kívül elindult kifelé. Az utolsó becsukta az ajtót maga mögött.

- Ezt adtad egy szép napon - húzta elő a kék töltényt.

- Igen. És? Szeretnéd, hogy ezt is visszavonjam, mint ahogy a jegygyűrűt se tartottad meg?