𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐈.

A részeges tolvaj

━━☟━━

Ezüst napvilág ragyogott a fodrozódó víz hullámain. Finom habot hányt fel a jelzés nélküli szkúner oldalán, ahogy mocsokfehér vitorlái megfeszültek a sós szélben, vastag alga takarta aranyozott, kopott fémesen ragyogó nevét: Kormorán. A sürgölődő legénység zaja átszakította az óceán nyugalmát, fenn a kormánynál az áporodott, szálkáktól dús korláton finom kezek foglaltak helyet. A kócsagtollas kalap alatt megbúvó formás ajkak egy szót sem szóltak egészvégig, habár a kormányosmester bőven már hosszú monológjának végére ért. A kócsagtollas meglepően most nem az előttük álló utat figyelte, sokkalinkább a mögöttük habosodó óceánt. Hunyorgott, hisz nyugat felől tartottak észak-keletnek, s a gyenge koraesti napfény – mely még nem merült alá a horizonton – igencsak bántotta sárga szemeit.
– Végre szárazföld lesz a talpunk alatt – mondta az elsőtiszt, miközben felbukkant a lépcsőkön. Feltámaszkodott a derékig érő perem dobogójára, aztán rákönyökölt térdére és elégedetten sóhajtott.
Rum, szenesre sütött disznó és zsír szagát hozta feléjük a szél ekkor – lassabban haladtak már előre, megfordult a szélirány talán –, és míg az elsőtiszt vigyorogni kezdett, a kócsagtoll-kalapos alak morgott valamit orra alá, aztán megfordult. – Húzzák be a mellékvitorlákat – utasította, az elsőtiszt bólintott. A nő elsétált mellette, le a páros lépcsősor jobb oldali tagján a legénység közé.
– Orrvitorlákat bevonni! Hátsó vitorlákat bevonni!
Az árnyékot vető, dagadó viaszos szövet felszaladt lomhán az árbocon, délutáni napfény sütötte a kreolbőrű, sürgölődő alakokat. Úgy kerülték ki a macskajárású kapitányt, hogy még kalapján a kócsagtoll sem libbent meg a nagy fergetegben.
Ahogy egyre inkább a hajóorrhoz ért a tat felől, úgy tűnt fel a távolban a part. Nyugodt öbölbe futottak, csendesedett a szél, a vitorlák újabb vezényszóra lekicsinyedtek, azután teljesen bevonták őket. Mintha láthatatlan kéz tolná már csak, úgy siklott be hangtalanul a viseltes, hajdan mégis elegáns szkúner a kikötőbe, a matrózai pedig azon nyomban kaptak az alkalmon. Sistergett a vasmacska lánca, s még talán a föld is fájdalmasan belenyögött, amikor a víz aljára ért. A köteleket azonnal kikötötték, a gyors csempészhajó pedig máris peckesen állt a móló mentén, mint a helytartó lovai a fogatban.
– Érezzétek otthon magatokat – lökte oda a nő az elsőtisztnek, hiszen a többi úgy ugrott ki a Kormorán fedélzetéről, mint a patkányok a süllyedő ladikból, s egyenesen a domboldalra épített, poshadt szagú városnak iramodtak meg.
– Biztos nem jössz te is? – Erős, fekete férfi volt az elsőtiszt. Sajnálkozó pillantást vetett a kócsagtollas felé, még szemöldökét is megemelte.
– Talán később. Tortuga megvár.

Amikor végre magára hagyták őt, a kapitány kezét a peremre helyezte és szálkás felületén forró pillantással simított végig. Az imbolygást halk recsegésekkel nyögte a Kormorán, piszkos vitorláinak merevítőin azonnal sirályok telepedtek meg, a horizonton pedig a nap lassan haladt a nyíltvíz felé. Levette kalapját, majd csutakos fekete haját hátrasimította. – Talán holnap kapsz egy vödör szappanos vizet – jegyezte meg magának epésen, aztán folytatta a ráhagyott lélekvesztő fedélzetének feltérképezését. Habár, már pusztán álmában papírra tudta volna vetni mind a három szint tervrajzát, mégis ugyanolyan elégedettséggel, aztán némi jóérzést keltő meglepettséggel konstatálta a ragyogó fedélzetet és a pedánsan behurkolt köteleket. Ezeket is rendjére megsimogatta, mint az édesanya gyermekeinek puha fejét, aztán a kabinjába távozott.
Lent a hullámok ringatása még álmosítóbb volt. A kalandorok bölcsője a nyíltvíz, a feneketlen mélységéből pedig megannyi titok nézett a felszínre, hogy azt élő ember soha fel nem fogja tudni fedezni, s talán ez nyugtatta meg ennyire a kapitányt. A titkok ravaszak. Mélyen lapulnak, jól álcázzák magukat, s ahogy a tengerfenék sötétéjéből a korhadó hajóroncs orrszobra, úgy bámulnak a tiszta ég irányába, arról álmodva, hogy egyszer talán napvilágot láthatnak.
– Bolond gondolatok ezek – jelentette ki, aztán megnyálazta ujját és fordított egyet a könyv oldalán. A következő sorokat kezdte el bújni, ringott a lágy bölcsőben és a szép méretű kapitányi kabint félhomály borította, melyet csak egy pár gyertya szolgáltatott. Talán a kevéske konyak, vagy a ringás hozta rá az álmot, nem tudni, de egyszer csak feje oldalra csuklott és a könyv fűzőtől szabad mellei közé esett.