𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐗𝐈.

Kételyek

━━☟━━

A kapitány hasa újra és újra kisebb görcsbe rándult, ahogyan távolodni látta a szigetet. Sosem gondolt még erre a helyre úgy, mint most: szép emléket hagytott maga mögött, s csak ekkor jött rá, hogy mennyire rosszul fogja magát érezni, amikor már nem lesz.
Sóhajott és újra eszébe jutott az éjszaka. Az elfojtott nyögések, a mámor és az érzés, amit még több liter rummal sem tudna előidézni soha többet.
Hajába kapott a friss szél, sós illatú volt és meglehetősen hűvös, de nem kifejezetten csípős. A sziget eltávolodott a hátuk mögött és most délnyugat felé hajóztak északkeletről egyenesen. A következő szárazföld, ami hozzájuk közelebb esett, az Port Royal kikötője volt, a helytartó szálláshelye, de Akila úgy látta a legjobbnak, ha nem horgonyoznak ott le. A kormányzó igen figyelteti a kikötőket és mostanság az a szóbeszéd járja, hogy vámot vetett ki a kikötőbe érkező hajókra: vagy pénzben vagy áruban kell megfizetni a hajó kikötését.
Ahogy hajnalban felpakoltak és elindultak, Jack egy szót sem szólt a kapitányhoz. Valamikor az éj leple alatt hagyhatta magára a kunyhóban, hisz Akila egyedül ébredt a kürtszóra, azután hozzá sem szól a kalóz. Nem véletlen, ezt tudta ő maga is, hiszen hogyha most gyorsan a világ tudtára adták volna tegnapi éjszakájuk eredményét, súlyos következményei lettek volna. Akila ezért jobbnak is látta eltusolni a forró légyottot, ahogy ez látszott Jacken is: még csak egy kósza pillantást sem vetett rá, nehogy feltűnjön szemében valami tűz a legénység többi tagjának.
Most pedig fent állt a kormányosnál és szokásához híven a kócsagtollas kalapot orrába húzva kémlelte a távolodó szigetet a horizonton. Fejében egyre csak kétes ötletek és gondolatok kaptak szárnyra, ami a gyomrában erősebbre húzta a görcsöt. Egyre inkább csak arra tudott gondolni, hogy rosszul döntött tegnap éjjel, a legrosszabbul, ahogy egy kapitány valahogy is tehette.

︵‿︵‿

– Hol voltál te tegnap este? – Wilhelm megállt az árboc mellett és lenézett a tövében ülő kalózra. Jack megrázta a fejét, lógatta, mintha a tudástól vagy a bűnbánattól nehéz volna, aztán prüszkölt egyet. – Úgy érzem, nem sok a közöd hozzá – nyögte ki végül, hangjában gyenge volt a fenyegetés.
Wilhelm vigyorgott. – Sokan látunk ám. Te pedig nem vagy láthatatlan.
Azzal elment, Jack pedig felkapta a fejét. Hirtelen jött eszébe, hogy mire gondolt itt a matróz és testén egy hideg borzongás futott végig, ami még varasodó hátát is megfájdította megint. Gyűlölni kezdte magát lassan azért, amit tett és ahogyan. Pedig ez sosem volt jellemző rá, mégis most úgy érezte, elvett valamit, amit nem akar és nem is tud visszaadni már soha.
– Már mindenhol kerestelek – törte meg gondolatait a mély hang, aztán Jack megint felnézett. Duncan állt előtte, csípőre tett kézzel, szőke loboncát hátrafogta és fehér inge kioldódott. – Azt mondta Ed, hogy keresselek meg és segíts nekem elkészíteni a vacsorát. A szakács ma nem szakácskodik. Vagy micsoda.
– Aztán mintha én séf volnék – morogta a férfi. – Miért pont engem?
– Mert most neked van szükséged a magányra. A főzés itt magányos munka. Gyere velem.

Lementek a hajótestbe. Itt valóban nagyobb csend volt, mint másutt az egész szkúneren, aztán ez Jacknek tényleg jó hatással volt a gondolataira: jobban elmélyedt bennük, de sokkal inkább meg is nyugodott. Eztán már csak az ütött szöget a fejében, hogy Duncan honnan is vette ezt, s Ed, tehát Gaynor miért küldte hozzá egyenesen, holott erre tíz nap alatt egyszer sem esett példa. Nem akarta szóba hozni, hogy talán van összeköttetés a Wilhelm tette megjegyzés és Gaynor utasítása között, habár ő ezt nagyon is így érezte.
A konyhában közösen láttak neki a munkának, csendben. Duncan, aki legalább hat évvel fiatalabb volt a kalóznál, mindig mondta neki, mit kell tennie, Jack pedig ellenvetés nélkül cselekedett: krumplit, majd hagymát hámozott, megpucolta a répát a levesbe és felvágta a húsokat is. Igaz, a kés életlen volt, a kalóz meg lealacsonyítva érezte magát, mint egy fehércseléd, ezt nem közölte a szőkével. Jobbára csak maga elé bámulván dolgozott és fejében újra az éjszaka játszódott le előtte. Újra és újra látta a ragyogó szempárt, újra és újra érezte az illatot és a melegséget, ezen pedig nem változtathatott a hagyma gyarló bűze és a hideg burgonya sem.
– Tudom, mi volt tegnap – vágta el a csendet a szőke és Jackre nézett.
A kalóz hirtelen felkapta fejét, a kés pedig megszaladt kezében és pici sebet ejtett ujján. Felszisszent a csípő hideg érzésre, de gyorsan nadrágjába törölte a kibuggyanó vérét. Lerakta a kést és a felvágott krumplit a kondérba lökte, közben Duncant figyelte. – Mire gondolsz?
– Tudod te azt – felelte és közben folytatta a nyúlhús bontását. – Éjjel belopakodtál a kapitányhoz. Láttuk. Én és Wilhelm és Gaynor... az öregnek majdnem a szíve kiugrott, amikor rájöttünk, mit műveltek. Azt mondta nekem: "Én megölöm ezt, Duncan! Elvágom a torkát! Felakasztom! Megölöm!" aztán nyugtatni próbáltam, de nagyon nehéz ügy volt. "De hát tudja a kapitány, hogy mit csinál. Ne ártsd bele magadat, mert megütöd a bokád!" Jelenteni akart téged Collinsnak, de megakadályoztuk. A néger is résen volt éjjel, a kunyhója meg pont Akiláé mellett volt. Ő is bizonyára már tudja, lehet, hallotta is – amit mi nem – és most ő beszél majd a kapitánnyal. Mondanám, hogy fuss, de nincs hová menekülnöd. A szeretődön fog múlni a sorsod innentől csakis, ezt akarta Gaynor, hogy átadjam.

︵‿︵‿

Kis imbolygás lökdöste a szextáns mellett az asztalon a pennákat, a bögrében lötyögött a friss édes vörösbor. Akila gondterhelten ült le a székébe ismét és kinézett a tiszta ablakon. Örült neki, hogy most az egyszer az irodájába is eljutott a takarítás szele és Wilhelm kellő odafigyeléssel subickolta meg a mocskos, tengervíztől vízköves üveglapokat. Tört felszínük eltorzította a kint hullámzó tenger szépségét, s az égen mögöttük szürke felhők gyülekeztek. Reménykedett benne, hogy nem fog esni sem ma, sem holnap; nem fűlött a foga a vizes fedélzethez és a vad hullámokhoz. Úgy érezte, elég neki az, hogy most a lelkében ekkora, vagy ennél kétszer nagyobb vihar dúlt. Sóhajott megint és előre dőlt, az asztalra támaszkodva levette a kalapját. Nehéz volt neki a címe most, fájdalmas, mintha rőzsekoszorú körvonalazta volna dús, göndör fekete tincseit.
A zár kattanva engedett és nyikorgott az ajtó. Kintről sós szellőt hozott be a magas férfialak, s egy pillanatra – épp amíg csak be nem zárta az ajtót – behallatszott erősebben a matrózok munkazaja.
A kapitány nem nézett az ajtóra. Felállt, a kezébe vette kupáját és megitta a benne lévő bort.
– Tudod, igen furcsa híreknek jutok mostanában... – Collins hátrafonta a kezét és körbejárták az asztalt. Nem nézett rá a kapitány, de enélkül is tudta, hogy az elsőtiszt elítélően nézi őt.
– Ugyancsak?
Barabas megállt és az asztalra támaszkodott. Úgy érződött, mintha a levegőbe sűrű puskaport fecskendeztek volna, s ezek az apró, parányi szemcsék csak arra az egy szikrára vártak, hogy felrobbantsák az egész lélekvesztőt. – Süket vagyok tán? Vagy vak? Úgy véled?
– Én pedig szerinted félkegyelmű? Úgy véled?
– Igazat adok a kérdésednek – mordult fel a férfi. – Félkegyelmű és könnyűvérű!
Akila szép ajkai összeszorultak.
– Tényleg azt hitted, hogy nem fogok rájönni? Hangos vagy, mint a hajókürt a kikötőben, ostoba és tudatlan! Hogy is lehettél te a kapitánya ennek az ócska bárkának! Ha apád ezt meglátná...
– Ne vedd a szádra az apámat, Collins! – rivallta a kapitány. Hangja hideg és fagyos volt, de olyannyira fenyegető, mint a távoli vihar előszele. – Semmi jogod nincs arra, hogy engem, vagy akár őt megítélj, s még annyira sem, hogy rágalmazz! Elfelejted néha, hogy én vagyok a te kapitányod, s nempedig te az enyém.
– Csak addig leszel kapitány, amíg a legénység meg nem elégeli az ostobaságod. Busás díjat fogunk fizetni a te véred miatt és akkor hiába akarod majd menteni a bőrödet, nem fogod tudni. Azt ajánlom, gondold át, hogy amit tettél, miért fogja ezt a hajót a tenger mélyére küldeni, aztán döntsd el magad, hogy beugrasz-e oda a kedveseddel együtt, vagy hagysz minket is veszni. Alászolgája.
Azzal Barabas Collins biccentett egyet, sarkon fordult és egyedül hagyta a félhomályban Katherine-t. A nő még egyet lépett, majd remegő lábakkal zuhant vissza székébe és az asztalra könyökölt a térkép fölé.