𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐗.

A halott fiú dala

━━☟━━

– Lám-lám! Hát merre lődörögtek?! – Gaynor nagyot szippantott a pipájából. Míg a többi rakodott, ő a homokban ült és ott pöfékelt, mint egy rég kioltott tábortűz. Összevonta busa szemöldökét, ahogy látta a két közeledő alakot és felfedezte, hogy zavaróan közel járnak egymáshoz. – Aztán a munka, Jack? Vagy megint korbácsot akar? Nohát, majd Collins ellátja a baját, az egyszer biztos! – acsarogta az öreg, de azonnal behódolt a kapitány utasító pillantásának.
– Hogy áll a rakomány, Edward? – Akila megállt a földön ülő hordóhasú öreg mellett, aztán kezét csípőjére tette. Jack lassan felzárkózott mögé és válla mögött sandított az úton cipekedő matrózokra.
– Egész jól, milady – mondta Gaynor és vakarta szakállát. – Mire a nap lebukik, kész is leszünk. Úgy beszéltük Collins-szal, hogy itt maradunk még a ma éjszakára is. Úgyis időben állunk, a szárazföld meg biztosabb a víznél, ahogy mindig mondani szokta.
– Kitűnő! – Akila a hajába túrt. – Adjon Sparrownak valami munkát! – Maga mellé rántotta a kalózt, az pedig holdkóros ábrázattal pislogott Gaynorra.
Gaynor feltápászkodott és mindent elmondó pillantással mérte végig Jacket, mintha csak egy jóféle lovat venne szemügyre a vásáron. Még hunyorított hozzá. – Derék legény voltál este, mi?
Akila felvonta szemöldökét.
– Eredj, azt vedd el Duncantől azt a nagyot! Hé! Te, istenverte! Le ne ejtsd, mert Calypso legyen velem, a tengerbe váglak! – Gaynor a tőle már megszokott módon kezdte el noszogatni a matrózokat, magával rángatta Jacket is – bár ő egyáltalán nem akart menni –, Akila pedig egyedül maradt a part mentén. Az út nem messze tőle nyújtózott, a kirakott kőjárásot caplattak a legénység tagjai, ő pedig mélázva figyelte őket, és az sem tűnt fel neki, hogy időközben melléje slisszant egy magas, sötét alak.
– Szép reggelt – Barabas hangjában egy érdekes dallam csengett. Már-már lenézőnek hallatszott.
– Neked is.
– Hogy aludtál?
– Egész jól.
– Érdekes – hümmögte. – A legénység szerint nem voltál a lakrészeden.
Akila sóhajtott. – Tudtommal én vagyok a kapitány és te tartozol nekem beszámolással, nem pedig fordítva. – Tekintetével követte Jacket, ahogyan hordozkodik, ez pedig az elsőtisztnek is feltűnt.
– Mindent értek...
– Elég! – morogta a kapitány és toppantott egyet. – Semmi közöd ehhez és melegen ajánlom, hogy kerüld az ilyen epés megjegyzéseket!
Barabas prüszölt.
– Különben...
– Kitalálom – acsarogta. – Itt hagysz. Ki lesz az elsőtiszt? Sparrow? Nagyszerű! Akkor áttehetitek a székhelyeteket Tortugára...
– Eddig túlságosan közel engedtelek magamhoz, Barabas Collins – Akila élesen vágta el az elsőtiszt szavát. – Úgy érzem, megártott neked a bizalom, ugyanis elfelejted, hogy ki itt a valódi vezető és ki az, aki megbízott. Úgyhogy azt ajánlom, hogy gyorsan tégy lakatot a szádra, tedd a dolgodat és ne köss bele abba, amit én csinálok!
Az elsőtiszt arcán elsápadt az eddigi dölyf és helyét hideg undor vette át. Bólogatott, majd kitárta karjait és megvonta vállát. – Azt csinál, amit akar, Katherine Payton kapitány!

︵‿︵‿

Éjszaka volt és a szél lecsendesedett. Talán az utóbbi miatt, vagy csak éppenséggel azért, mert a legénység teljesen kimerült, úgy döntött a kapitány és az elsőtiszt, hogy ma nem hajóznak tovább. Három nap késést számoltak bele leginkább, ők most kettőt töltenek ki éppen, így logikáztak, tehát még időben odaérnek Orange Bayhez, amely eredeti úticéljukul szolgált. Ezen a vidéken ők diktálták a tempót. Hozzájuk igazodott úr és paraszt – talán az alkohol miatt, amit szállítottak –, így csak puszta formaságból tartották ennyire derekukat a megszabott időhöz. Habár, az ellátmány mindig garantáltan pontos volt, s ha pedig nem, akkor inkább kevés, mintsem sok.
A matrózok most vígan ültek a tábortűz mellett és miután elfogyott a vacsora – ami hal, krumpli és káposzta volt –, gyorsan a nyakára léptek a napi alkoholadagnak is. A pattogó tűz köré gyűltek, szárnyra keltek a régi tengeri mondák: Calypso átkáról, Davy Jones ládájáról, a halthatatlanság elixíréről és még sok olyan lehetetlen legendáról, amiket épeszű ember nem hallgatna, na meg, főleg nem eredne a nyomukba.
Jack sokáig figyelmesen fülelt mindenre. Látta a legénységen, hogy igen sokféle népség és sokfelől érkeztek. Bár csak Akiláról tudta, hogy részben egyiptomi, Collins pedig felszabadított rabszolga a gyarmatokról, az öreg Gaynor meg egy ócska tortugai kocsma néhai tulaja, a többi alakról is sütött, hogy nem a legelőkelőbb brit családok leszármazottai. Ők, mintha csak levegőnek nézték volna a kalózt: nem beszéltek vele, de amikor nevetett velük, megnézték és vigyorogtak rajta. Talán befogadták volna, ha nem lett volna kezdetlegesen annyira lázító.
Aminek még mindig érzi a súlyát, a nyomását hátán. Jobban mondva, a feszítést, ami olyan, mintha az embert a saját lelke szakítaná szét belülről és a hátán át akarna menekülni a nyomorúságos testből. Nyom, szúr és hasít, néha pedig lüktet, ahogyan az ereiben a vér.
– Kalózok! – csattant fel ekkor egy másik néger. – Még hogy bátrak! – Ezzel Gaynor előbbi kijelentésére és történetére reagált, Jack pedig sajnálatosan nem is tudta felidézni annak cselekményét. A szóra viszont felkapta a fejét és a Malcolm névre hallgató szerecsenre nézett. – Mindig is meg akartam tudni – kezdte Malcolm. – Hol van a hajód? Meg minek is jöttél te tulajdonképpen a Kormoránra?
– Minek? – pislogott és hátradőlt. – Hát rumot akartam tőletek lopni. A kapitány meg elkapott, aztán le is győztem volna, amikor McArthur meg Collins megjöttek és fejen vágott egy üres sörösüveggel. Onnantól már tudjátok, mert itt vagyok – sajnos vagy nem sajnos, döntse el mindenki magának. – Végig gesztikulálta hevesen a szónoklatát, a végén pedig hátradőlt és kezét keresztbe tette. Elégedetten figyelte a bandát, de tudta nagyon jól, hogy még egy valamire várnak. – Jó, jó... – mondta. – A hajóm nem volt akkor Tortugán és én lerészegedtem.
– Ezt egyből gondoltam – vágott közbe Gaynor.
Jack éles pillantást vetett rá. – A hajóm legénysége otthagyott engem.
– Tehát már nem a te hajód.
– De az enyém. Csak most nincs nálam...
A kormányos prüszkölt és annyiban hagyta Jack ellenkezését. Érezte, hogy a kalóz csak magának nem akarja beismerni a bukását, hiszen rajta kívül mindenki tisztában volt vele: ha a legénység elhagy egy kalózkapitányt, akkor leváltották és onnantól már nem az ő tulajdona a hajó.