𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐕𝐈𝐈.

Vele, vagy ellene

━━☟━━

Gaynor úgy érezte, mintha a szemére ólomsúlyokat feszítettek volna. Az öreg feje lebicsaklott, majd újra felkapta, aztán megint le és megint fel. Álmos volt már, de a váltás nem érkezett még meg Duncan személyében – mindenbizonyára elaludt az is.
– Mocskos fiatal lókötő – acsarogta az öreg, butykosához nyúlt és meghúzta, de nem jött belőle sok. – Átkozott rum – motyogta. Még arra sem volt ideje, hogy elmenjen és legalább az alkoholt utána töltse, egész délután nem vette át tőle senki sem a posztot. Otthagyni főképpen azért nem hagyhatta ott, mert most a szél heves volt és talán partközelben lehettek már: akkor fúj ilyen erősen, na meg pont kelet felől, ahol a szárazföld lesz. Ezt Gaynor tudta a legjobban, hiszen már öt esztendeje tartja rücskös kezében a Kormorán kormányát, a kapitányt pedig totyogó kora óta ismeri. Még az atyjánál szolgált '45 és '70 között, aztán amikor az meghalt, 70-ben a bátyjánál, utána meg magánál Katherine Paytonnál. Sosem volt baja a leánnyal, még azt az öreg hiedelmet, miszerint a nő csak bajt hoz a fedélzeten, is képes volt maga mögött hagyni érte. Szerette, mintha a saját lánya volna, így most az ő begyében is jó mélyen ült Jack Sparrow diverzáns jelenléte. Látta, hogy mocskos kígyóként tekereg a kapitány körül, s bár a saját fülével nem hallotta az összeesküvést szító szónoklatát, elég sokféleképpen lejátszotta már a fejében.
Mind végén arra a következtetésre jutott, hogy ha más nem, majd ő maga húzatja át a hajótest alatt a mocskos kalózt, vagy kilöki a nyíltvízre egy olyan sziget közelében, amit biztos elkerül nagyívben minden kereskedő és csempész.
Ahogyan egyre csak elmerült a szitkaiban, Gaynor szeme ismét lecsukódott, aztán még utoljára annyira kinyitotta, hogy kibiztosítsa a kormányt, majd lebukott feje és elmerült az álmok világában.

A hullámok hirtelen mintha megváltoztak volna és a szél is furcsa irányba tekerte a vitorlákat: erre nem figyelt fel a lenyugvó nap alatt szinte egyik alélt matróz sem, ahogy arra se, hogy az öreg Gaynor elaludt a kormánynál: túl jól tettette, hogy ébren van vagy éppenséggel csak behunyta szemét. A Kormorán finoman szelte a szürkébe forduló hullámokat és egyenesen keletnek tartott északnyugat felől. Hogyha minden megfelelő volt, reggelre már a sziget közelébe érnek és onnét már egyenes az út, amit meg kell tenniük a fő céljukig. Persze, ez a szakasz számított mindig a legkétesebbnek – habár a sziget jól el volt rejtve egy szép korallzátony mögött a kalózok és a szomjas betolakodók elől –, rendjével részesítették előnyben ezt az útvonalat a különféle kósza, romlott erkölcsű legénységgel rendelkező, fenségjelzéstelen hajók – vagy éppenséggel baljós jelzésű, de ezekre még csak gondolni is rossz ómennek számított.
Kajla a gazdája ujjába harapott. A komisz kutyára mordult Akila, de az gyorsan leugrott az ágyról, majd bebújt alája és onnan kémlelte a szobát árgus szemekkel: mintha megint olyan után kutatna, amit tönkretehet vagy amit megrághat: mindenesetre, nála a kettő majdnem egy és ugyazon tevékenységnek számított. – Te kis démon! – mondta a kapitány, aztán legördült az ágyról, maga mögött hagyva az éppen olvasott Robinson Crusoe-t, és az ágy elé hasalt. A kutyus után kémlelt be alá, s fekete, villogó szempárba ütközött, majd a kis jószág kiugrott rejtekéből, elsodorva a nőt. Kajla körbe-körbe kezdett futkosni a szobában, csaholt és fülét-farkát behúzta. Amikor Akila felegyenesedett, a dög egy pillanatra megállt, aztán azonnal farát az égbe emelve hasalt a földre, s amikor a nő elindult feléje, ismét eltrappolt. Megint az ágy alatt ért földet, de már lihegett és emiatt úgy vélte Akila, hogy egy időre mindenbizonyára kifáradt.
Sóhajott, aztán visszafeküdt az ágyába. A könyvet ismét a kezébe vette és folytatta onnan, ahol előtte abbahagyta. Nem sok kellett hozzá, Kajla megint felugrott mellé, majd kényelmesen elhelyezkedett mellette a paplanok között. Az egyik rojtját a szájába vette, rágcsálva figyelte a nőt olvasás közben és komisz tekintetén megint a csintalanság manói jártak tüzes táncot.