𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐈𝐈𝐈.

Kajla

━━☟━━

A legénység helyett most finom, kormozó eső mosta fel a Kormorán fedélzetét. Akármennyire is erőlködött a matrózsereg, nem tudták olyanféle hatásfokkal végezni feladatukat, ahogy azt utasításba adták nekik: mindük lába cuppogott az esőben, s bár lemosta róluk a kétnapi izzadtság bűzét – emellett friss ivóvíznek valót is gyűjtöttek –, merő kényelmetlenség volt ekkortájt fenn dolgozni a fedélzeten. Ömlött le a vitorlákról az esővíz, a padlóra vízesésként érkezett meg, az árbockosárból is lehetett merni a tiszta illatú esőt. A biztonságos iroda ajtajának párásodó ablakából figyelte Barabas a legénységet, kezét a kilincsre helyezte, aztán válla mögött nézett Akilára. A nő az ablak mellett állt, a szürke fellegeket nézte a türkizkék horizont felett, és komor, gondterhelt volt ábrázata. – Hagyd őket. Minek mennél ki? Úgysem tudnak gyorsabban dolgozni és nemsokára le kell őket váltani. Szakad kint az eső, nem kell, hogy tüdőgyulladást kapjon bármelyik is.
– Tizenkét nap múlva...
– Tudom, Barabas. Addigra oda fogunk érni. – Akila a férfira pillantott.
– Ebben nem kételkedtem, de beleszámítottad azt a kitérőt a szigetre is?
– Igen – felelte. – Miért, ilyen felelőtlennek tartanál?
Barabas elnézett a kapitányról és ismét a sürgölődő csürhét figyelte. – Nem mondtam egy szóval sem, Akila. De a megbízás az megbízás. Jack sorsa felől döntöttél már?
Egy pillanatra megállt matató ujja az ablakpárkányon, aztán mintha forró parázs volna a poshadt fa, úgy kapta el róla kezét és zsebébe rejtette. Zavart volt ez a mozdulatsora, de ezt szerencsére az elsőtiszt nem láthatta. Akila viszont enélkül is tudta nagyon jól Barabas hanglejtéséből, hogy a férfi szemernyit sem bízik kapitányi erélyiben és sokkalinkább tekinti most a huszonöt évét és forró vérét döntőnek, mintsem vezetői magatartását. – Mire is akarsz ezzel célozni? – A férfi felé fordult higgadtan, de az érezte a mérhetetlen elfojtott haragot.
– Mi a terved vele?
Akila hallgatott.
– Akila. Ez a patkány csak betegséget terjeszt a hajón. Másra nem jó – Barabas a nő elé sétált. – Egy kalóz.
– A kalózokat is be lehet idomítani.
– Valamelyiket biztosan – az asztalra könyökölt. – De ezt nem. Ez itt, akit a hajón tartottál... jobb lett volna elengedned. Veszélyt jelent mindannyiunkra. Nem tudhatjuk, hogy kik elől menekül, hogy kik üldözik, hogy mit tervez ellenünk...
– Te is tudod nagyon jól, hogy a legénység hűséges...
– Hűséges! Azt tudom, nem is az érdekel – kezébe vett egy almát. – De halott kapitány nem kapitány. Jack ravasz... még azt is kinézném belőle, hogy álmunkban törjön az életünkre.
– Talán jobb belátásra lehet bírni.
Barabas vigyorogni kezdett és az almájába harapott. – Azt meg hogyan akarnád kivitelezni?
– Majd meglátod.

︵‿︵‿

A rakodótérben viszonylagos csend uralkodott. A hajótest legaljában, a gyomrának mélyén állt ez a helység, s valójában ide csak azoknak volt időszakos lejárása, akik éppen a szakácsnak segédkeztek, vagy leltárt készítettek, esetlegesen pakoltak. Jack ezek közül csak egyszerű rakodónak számított. Azt a feladatot kapta – mivel elhitette az öreg Gaynorral, hogy beteges a tüdeje –, hogy a zápor nyugtáig itt rendezze az élelmiszerkészletet és többször mosson fel, aztán pedig ellenőrizze, hogy nem lötykölődött-e ki a káposzta leve.
Gusztustalan egy szag volt Jack számára és felettébb ízléstelen éteknek tartotta, habár nagyon is hasznosnak. Annál viszont válogatósabb volt, hogy rendszeresen fogyasszon is belőle.
Nem tudta számlálni az időt, amióta lenn tartózkodott, de egy bizonyos örökkévalóságnak tartotta. A finom illatok belengték a nagy raktárhelységet, melynek másik oldalában elzárva álltak a fegyverek és a töménytelen mennyiségű lőpor. Ez megközelítőleg a hajó tatja tájékán lehetett: okos húzás, így kisebb az esély hogy telitalálat éri. Nagy kár volna ezért a bárkáért.
Éppen egy másik dobozt rakott arrébb, amikor felpillantott a rácsokkal elzárt egységhez: nem volt kérdés, a hordókban rum, a dobozokban pedig megtöltött üvegek lehettek, a hajó valódi rakománya. Ez nagyobb részt is foglalhatott el talán, mint az élelmiszer, de Jack ezt egy pillanatig nem furcsállta, hiszen valahogy ő is így képzelte el álmai hajóját. – Talán ez az – meglökte az egyik támoszlopot, de az olyan erősen állta a próbát, ahogy azt kellett neki. Még csak nem is reccsent.
Jack ezután fütyörészve vette fel a felmosórongyot a földről és szorgosan takarítani kezdte a szakácssegéd után a mocskot. – Ez a szivacsagyú meg lejön ide a mocskos bocskorában. Aztán meg Jacknek kell feltakarítani... Ó, Jackie! Mi vagy te, komorna? – Kibontakozó monológját halk neszezés törte félbe, az alak azonnal elhallgatott. Fülelni kezdett, hátha újabb neszt hall; nem is kellett sokat várnia, újabb, alig hallható kotozás szűrődött át az esőzajon, aztán elnémult. Bizonyára nem ember, habár ezt kívánta volna, talán patkány... azt viszont agyon kell ütni, mert felettébb ártalmas. Jack lassú léptekkel haladt a neszek irányába, amik kotozásra emlékeztették, és a felmosót fenyegetően a magasba emelte, mintha a kardja volna, amivel ellenfelére gyorsan, meglepetésszerűen akar lecsapni. A hang egyenesen a húsok felől érkezett, és amikor a kalóz odaért, egy barna szőrcsomó ugrott ki a füstöltek közül. Még magát Jacket is eltarolta, mellkasára ugrott, aztán amikor az hátradőlt, az idegen lény elkapta a vizes felmosót és bőszen rázni kezdte. Persze a sonka és a kolbász – legalábbis, ami maradt belőle – kiborult, a dög pedig játék közben összepiszkolta a felmosóból kivert sárral.
– Meg a jóistenét, azt! – Jack elhasalt a földön, homloka találkozott a felmosónyéllel. Felmordult és kitépte a kis állat szájából a fegyverét, aztán a grabancánál ragadta meg a jószágot.
Két fekete szempár nézett egymással farkasszemet, míg az egyik elítélő volt, a másikban ragyogott a kíváncsiság. A pici kölyökkutya lihegett, megnyalta szája szélét és nagy füleit hegyezte, amikor Jack felmutatta ujját elé. – Na ide figyelj te kis kópé... megdézsmáltad a húskészletet... egyébként is... hogy kerül egy kutya a fedélzetre?! – Végigmérte a jószágot. – Elég félkegyelmű vagy... kajla.

︵‿︵‿

Elcsitult a kinti eső, talán el is állt már, s be is esteledett ez idő alatt. A kapitány korán visszavonult, panaszai voltak, így nem akart sokáig az elsőtiszt és a kormányos társaságában vacsorázni. Jobban érezte magát egyedül a kabinjában, a fűző szorítása nélkül, kényelmes hálóruhában. A fekete, könnyű lenanyagot csak egy szaténköntös védte, ami még egykori ajándék volt egy szeretőjétől. Sosem dobta ki a régi holmikat, szeretett emlékezni az elmúlt idők szépségeire. Éppen a fotelban helyezkedett el kényelmesen, amikor az ajtaján kopogtattak. Sóhajtott egyet, aztán visszatért a sorok közé egy kicsi kihagyás után, de a kopogás újra felerősödött. Akila ezt is ignorálni akarta, de ekkor elégedetlenül mordult fel az ajtó másik oldalán álló alak. – Te bestia! Az ördög keserítse meg a...
Be sem bírta fejezni a mondatot, hiszen a kapitány olyan sebességgel ugrott fel és nyitott ajtót az authentikus hang hallatán, hogy amaz alaknak még csak ideje sem akadt a gondolkodásra.
– Ez meg mégis mit jelentsen? – Akila a kiskutyára mutatott, aki rövid lábaival Jack kezében kalimpált és erősen harapta nagyujját.
– A hajón véletlenül talált dolgok a kapitányt illetik, illetve a potyautasok fölött ő hoz ítéletet.
Jack a nő elé nyújtotta a kutyát.
– Már elnézést. – Akila felnézett a férfira. – De ez egy kutya.
– Milyen alacsony – mosolyogta Jack, amikor letette a kis örödögöt a földre, az pedig elfoglalta a kapitányi kabin szőnyegét. – Bizonyára jól meglesz ezzel a törpe kutyával. Szürreálisan rövidek a lábai, a teste meg hosszú, mint azok a félig lelógó fülei. Korcs.
– Pont mint Ön, Jack.
Fekete szempár nézett a nőre. – Mégsem maradhat nálam.
Egy kis ideig mérlegelt, aztán sóhajtott a kapitány.
– Megette a kolbászok felét... – Jack nyomon követte, ahogyan a nő lehajol és ölébe veszi a mustárbarna kölyköt. Fekete göndör tincsei rakoncátlanul omlottak nyakára, az egyiket harapdálni is kezdte Kajla, amikor sárga szemeivel Jackre pillantott ismét. – Mondjuk, hogy ajándékba hoztam Önnek.
– Mondjuk, hogy teljesítette a legénységi kötelességét és elém hozta a bűnöst. – Akila kemény hangja fagyos volt, mint a kinti eső, mégis, ujjai lágyan cirógatták a kiskutya hátát.
Jack egy ideig még szótlanul állt. Nem vallt rá, de most kezével a kutya fejéhez nyúlt, simogatni kezdte. Észre sem vette, hogy milyen közel került a hajadon női vidékéhez.
– Szép estét, Jack. – Akila megtörte a csendes pillanatot, majd Kajlával a kezében hátrébb lépett és becsukta az ajtót.