𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐈𝐕.

Calypso haragja

━━☟━━

Az a vihar még másnapra sem csitult el. Valamicskét éjszaka csendesedett, de reggel újabb erőre kapva tépte ki a matrózok kezéből a vitorlaköteleket, cibálta a viaszkos textilt – csodának számított, hogy nem tépte ki a kezükből. A haragos fekete égből ömlött a jéghideg eső, eláztatta a fedélzetet, melyre az orkánerejű szél felvágta a tengervizet is. Biztató kiáltások és rágalmak hallatszottak mindenfelől, s az öreg Gaynor hunyorogva támaszkodott neki a kormánynak, amit a szélvész majdhogynem kitépett rücskös kezei közül és csak úgy feszült neki, fordítani akarta a Collins által megadott iránynak, de a fergeteg látszólag ezt nem akarta.
– Most érjük el a vihar szemét! – üvöltötte a távolból az egyik matróz.
Mindük ruhája tocsogott a vízben és most még a potyautas Jacknek sem adatott meg, hogy mentse az eső elől a bőrét. – Fogd meg, Sparrow! – Egy legény a kezébe nyomta az egyik biztosítókötelet, aztán mindketten majdnem elestek, akkorát dobott a hajón az egyik taréjos hullám. Jack tudta, mit kell kezdenie a kötéllel, így nyomban munkának is látott: átrángatta a fedélzet széltében és a még szabad pecekhez kötötte ki. Nem volt még egy pillanatnyi ideje sem a gondolkodásra, pedig többször is akart, de nem esett lehetősége rá: mindig valami feladatot a kezébe nyomtak és azt kellett elvégeznie.
A hajón megint dobott egyet a hullám, az égből pedig eszeveszett zengés harsant fel. Jacknek még a füle is csengeni kezdett, amikor kikötötte a biztosítókötelet, s úgy érezte, elvégezte a rá kiszabott munkát; ezt is csak egy pillanatra, ugyanis valaki – észre sem vette, ki és mikor – egy vödröt nyomott a kezébe, ami arra szolgált, hogy már a vizet a fedélzetről és a csónakokból kiöntsék. Nem hatékony módszer volt, s hiába parancsoltak mindenkit a fedélzetre, még úgy a harminc ember sem volt képes megoldani az egyre gyülemlő tengervizet. Nem okozott még nagy problémát, valószínűleg ki is értek volna a vihar szeméből, s a csendesebb vidéken könnyebb dolguk lett volna talán, mégis, félő volt, hogy túlságosan messze van még az – ezért is kezdték el már most a fedélzetet és a mentőcsónakokat mentesíteni a tengervíztől.
Bár, amennyit kidobtak a vödrökkel, annyit a következő áradat vissza is hozott.
Újabb kékfényű villám törte meg az ég sötétségét, aztán elültével megérkezett annak mély hangja is. Beleremegett az egész hajó, s újabb hullámot vágott neki oldalának a haragos tenger, mely ismét imbolyogtatni kezdte a Kormoránt.
Collins a térképszoba ablakán kémlelt kifelé és a sürgölődőket nézte ismét. Rossz szokása volt ez, és olybátűnt, nem bízik a legénységében, hiszen minden egyes pillanatban szemmel akarta őket tartani. Kemény arcára komor vonulatok ültek ki, szerecsenbőrén ragyogott a gyertyák sápadt lángja és karjait összefonta maga előtt. A szobában bent melegebb volt, na meg jóval szárazabb is, habár a réseken az esőt és a tengervizet beszivárogtatta a hajó eszeveszett dülöngélése, így Collins csizmájának alja tocsogott benne. Nem szólt az alak semmit, de az ablaknál ülő kapitány látta az ajtó üvegének tükröződésén, hogy Barabas igenis komor ábrázattal áll az ajtóban, tettrekészen.
– Úgysem fogunk jobban haladni. Szembeszéllel... ráadásul. – Akila meglepően szaggatottan beszélt, arca pedig fehér volt, akárcsak a szilfa asztal abrosza.
Collins a válla mögött pillantott a nőre. – Alkalmi tengeribeteg vagy?
– Ha bárkinek is el mered mondani, kilógatlak az egyik árbocra.
– Ugyan – Barabas elindult a nő felé. – Miért mondanám el?
Lassú léptekkel közelített, aztán megállt Akila előtt szorosan. A hajadon lélegzete is elakadt egy pillanatra, amikor a nagy tenyér arcára simult és ismét közelebb lépett hozzá a magas alak. Másfél fejjel is nagyobb volt nála, termetes, izmos és igen sármos férfi, Akila pedig nála jobb elsőtisztet nem is kívánhatott volna. Persze ezt sosem kötötte Barabas Collins orrára.
– Miért ne mondanád el? – kérdezte vissza Akila, aztán eltávolodott a férfitől. Zavarta annak meleg érintése, s amilyen kellemesen hatott rá elsőre, a végén már annyira viszolygott tőle.
Újabb égzengés, a hajó zökkent egyet.
– Menj, pihenj le – utasította az elsőtiszt. – Én addig szemmel tartom a matrózokat.
Akila megtámaszkodott az ajtófélfában. – A munkájukat jól végzik, efelől nem kételkedem.
– Menj – intett a férfi.
– Ne feledd, hogy még mindig én vagyok a kapitány! – Még egy utolsó vágást próbált bevinni a nő, amikor kitárta az ajtót. Szembeverte az eső, s épp azon a távon, amit a lépcsőkig tett meg a szakadő esőben, teljesen elázott az egész öltözéke. A matrózok zajában csörtetett előtte, senki észre sem vette, ahogyan lelopakodik a hálókörletek felé, aztán a középső szinten átvág a személyzeti körleten és a vékonyka folyosóra vezető ajtót kinyitja.
Onnan tárult a szobája – illetve Barabasé –, s ezt legtöbbször zárva tartották, hogy a matrózok ne lábatlankodjanak az ő hálókörletüknek a folyosóján.
Lenn a hajótestben a vihar kevésbé volt hangos, a ringatózás pedig jóval elviselhetőbb volt már. Távoli zajként ütközött csak vissza a tomboló orkán és a mennydörgés, a víz zúgása jóval kellemesebb volt, mint odafent.
– Mi az, pokolfajzat? – Akila, miután becsukta az ajtót, azonnal az ölébe vette a tétova korcsot, és ledőlt vele az ágyra. A kutya nem is ellenkezett, leugrott mellkasáról, s megvárta szép csendben, amíg az kioldotta a fűzőjét és a fotel támlájára hajította, azután viszont egyből ráugrott a mellkasára és elegánsan helyet foglalt. Akila elvette a könyvet az éjjeliszerkényéről, aztán felütötte a megjelölt ponton és szorgosan elmerült ismét a varázslatos Shakespeare szonettekben.
Úgy egy negyedórácskát feküdhetett így – gyomrának émelygése lecsillapodott –, amikor az ajtó felől halk padlórecsegést, s lépteket hallott. A neszek elnémultak egy pillanatra, viszont Kajla is felkapta fejét és leugrott a hajadon öléből – Akila pedig felkelt, először az ágy végében fekvő szablyájáért nyúlt, aztán az ajtóhoz osont. Ő egyáltalán nem keltett hangot, nem úgy mint az ajtó másik oldalán álló alak, aki bizonyára nem Barabas volt, ugyanis a kapitány az elsőtisztének lépteit kilométerekről felismeri. Ezek idegen hangok voltak, és Akilának nem tisztázódott elsőre, hogy kitől is származhatnak.
Akila a kilincsre helyezte kezét, aztán amikor a hajótest keserves nyikorgása és a vihar hangja egy pillanatra csitult, a léptek zaja pedig tisztábban hallatszott, lenyomta a kilincset és kirontott az ajtón. Szablyáját fenyegetően emelte a betolakodó alak orra elé, az pedig belefagyott az éppen aktuális mozdulatába. Kitette oldalra a karját, miközben az orrát böködő pengét figyelte egy fancsali grimasszal. – Mit akar itt, Sparrow? – acsarogta a kapitány. – Miért nincs a fedélzeten? A kötelező virrasztás magára is vonatkozik.
– Nem úgy, mint Önre, kapitány – mondta Jack Sparrow és Akilára pillantott. Fekete szemeit résnyire összevonta, aztán a kard élét eltolta orrától.
Akila leeresztette a fegyvert, amikor egymással szemben álltak a kalózzal, aki tetőtől talpig csurom víz volt. Még a fehér inge is átázott teljesen, bőrére tapadt és megmutatta fahéjszínű mellkasának idomait. – Mit keres itt? – kérdezte ismét Akila, de már jóval finomabban.
– Keresni csak magát kerestem.
– Miért?
Jack megvonta a vállát. – A legtöbb matróz nem kellemes társaság. Nem úgy, mint Ön.
– Tűnjön innen, Jack – acsarogta a nő, aztán hátat fordított és bevágta az ajtót, de az nem csukódott be. Akila visszakapta tekintetét, s meglepetten tapasztalta, hogy a kalóz lábával állította meg a faszerkezetet. Megint elsüllyedt a fekete szempárban, de nem emelte már fel fenyegetően a kardját, csupán meglegyintette.
– Nem is áll ellent, kapitány? – Jack kilökte az ajtót lábával. – Pedig már bent járok. A személyes zugában, ahova csak Ön léphet be – hangja sejtelmes volt és meglehetősen forró –, nem túl nagy dicsőség ez egy olyanféle mocskos, romlott kalóznak, mint én? Egy hajadon kabinja...
– Ha mással nem szolgál, távozzon.
Jack Akilára kapta tekintetét, szemébe egy furcsa szikra szökött. – Mással? Mi mással szolgáljak még? – Egyre közelebb lépett a nőhöz, amíg csak pár centiméter választotta el őket. A hajó folytonos ingása hol közelebb, hol távolabb taszította őket, s a vén deszkák nyögései között beszűrődött a kinti vihar zaja. Akár az éhes macska, Jack megnyalta alig észrevehetetlenül szája szélét, amikor közelebb hajolt a nőhöz. Ő csak meredten nézett előre, mélyen a fekete szemekbe, talán próbálta kiolvasni belőlük, hogy mit gondolhat a tulajdonosuk: a legkevesebb sikerrel.
– Túl átlátszó néhány gesztusa. – A kéz lassan csúszott Akila derekára. – Amiért itt tartott a hajón és még csak meg sem korbálcsoltatott. Hogy beenged a szobájába, hagyja, hogy megérintsem...
Jack ujjai ráfeszültek Akila derekára, de a nő mindenféle remegés, félelem szikráját nem mutatta. Szótlanul állt és tűrte, ahogy a kalóz vizes ujjai felfutnak oldalán, aztán le, egyenesen a csípőjéig és megszorítják derekát. – Ne mondja, hogy nem élvezi.
– Bizonyára a tortugai szajhák fehérneműit azonnal levarázsolja ezzel – sóhajtott –, ezen a vidéken viszont nem megfelelő a stílusa. Tűnjön el innen, mielőtt annyi korbácsütést szabok ki magára, mint amennyi percet elvett az értékes időmből.
Jack az ágyra pillantott. – Értékes idejében könyveket olvas? Milyen művelt akar lenni, drágám...
Nem merte folytatni beszédét, ugyanis a szablya ágyékának feszült két lába között. Fekete szeméből eltűnt mindenféle vággyal telt ragyogás, helyüket komor ellenszenv vette át. – Tűnjön innen. Kétszínű kutya – sziszegte a nő, mire Sparrow kénytelen volt hátrálni. – Ha csak még egyszer beteszi ide a lábát, Isten legyen a tanúm, a lábához kötök egy ágyúgolyót és magam lököm be a tengerbe.
– Magának is szép álmokat, Akila – biccentett egyet Jack, aztán rezzenéstelen ábrázattal fordult meg és kisétált az ajtón.
Akila kifújt a tüdejébe szorult levegőt, aztán az ágyra rogyott, hajába túrt fáradtan. Talán egy picike kelletlenséget érzett, de tudta, ez volt a helyes, habár abban már közel sem volt ennyire biztos, hogy a fenyegetéseit – ha kell majd – be tudja-e váltani.