𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐕.

A kilencfarkú

━━☟━━

Miután magára hagyta a kapitányt és az ágyékából is eltűnt a sorvasztó halálfélelem, Jack a hálókörlet felé vette az irányt. Elvileg minden matróznak fent volt kötelessége felügyelni a vitorlákat és a Kormorán minden egyes porcikáját ellenőrizni, de mivel ő csak egy potyautas kalóznak, vendéglegénynek számított, felmentette saját magát a feladatból.
Lassan csukta be a kapitányi hálókörlet folyosójára vezető ajtót, aztán megfordult és sóhajtott egyet. Sötétségre készült, de négy olajlámpás is égett a függőágyak között és öt ázott alak tartózkodott még lent. Ki-ki saját nyugágyában ült vagy éppenséggel feküdt, persze értetlen tekintettel mérték végig a kapitányi kabinból kivezető folyósóról érkező kalózt, de kérdezni senki sem kérdezett egy ideig. Talán Jack arckifejezése árulta el, mely jobbán arra hasonlított, mint amikor citromba harap az ember vagy belelép a trágyába az utcán.
– Új vagy te még, Sparrow – vicsorogta Duncan, egy vézna szőkehajú alak, hátradőlt a függőágyában. – Katherine Payton ennél nehezebb fogás.
– Katherine?
– Az Akila egy egyiptomi becenév. Collins adta neki még anno – válaszolta Winston Montgomery, aki javarészt a napjait az árbockosárban szundikálva töltötte. – Intelligens... azt jelenti.
– Nem is hazudtolja meg magát, mi? – röhögött Duncan, a másik négy követte. – Elsőre az ember azt hinné, hogy egy szende szűz, de én mondom neked, kalóz, az a nő nálad is ádázabb.
Jack megfintorogta ezt az állítást. – Elhamarkodottan ítélsz, pajtás! – bökte oda neki fennhangon.
– Ha nem így lenne, nem néznél úgy, mint bakfis a nászéjszakán. Csak nem megbizerált a bökőjével? Ejj, én mondom – Montgomery látszólag jól szórakozott –, az a nő a kardjával hál. Olyan jól forgatja, mint egyikünk sohase fogja. Pedig Wilhelm, én mondom, húsz éves sincs. Igaz-e?
Duncan bólogatott. – Az asszonyságot nem jó dolog feldühíteni. Még Gaynort is megkorbácsoltatta, pedig az öreg még a Marinán szolgált mellette meg az apja mellett.
– Nem érzitek ezt úgy, mintha igazságtalan volna? – Jack már újabb tervet kerülgetett. Ó, igen. Az első befuccsolt, de a vén tengeri kutya elméjének tárháza ilyen mértékben kimeríthetetlen volt. – Hogy jobb lenne nélküle? – Közelebb sietett társaihoz, aztán leült az öt ember közé a vizes földre. – Én mondom, barátaim, hogyha ilyen embertelen állapotban sínylődtetek eddig, ne legyetek már restek lépni...
– Azért annyira nem rossz...
Duncan azonnal elhallgatott, amikor Drake oldalba bökte. Montgomery előre dőlt és hallgatni kezdte a kalózt.
Mint a bolognai egyetem egy professzora a nagyívű előadások elején, Jack feltűrte nedves ingujját és a térdeire támaszkodott. Köhintett egyet, szemében durva szikra kelt, olyan, ami kész akkora tüzet lobbantani, hogy az felégesse az egész rozoga csempészhajót és vele együtt azt az elviselhetetlen zsarnok bérnőstényt. – Nem gondoltatok még egyszer sem arra, hogy milyen jó lenne nélküle? Milyen lenne felelősség és kötelesség nélkül szelni a habokat – a távolba mutatott – anélkül, hogy bárki is korbácsot akarna verni a hátatokra? Jaj, barátaim – kitárta karjait. – Annyira naivak vagytok. Nem kell elviselni a béklyót, mindig van ezer jobb megoldás. Én most egyet tudok ajánlani... – felmutatta jobb mutatóujját. – De akkor azt hiszem, áldani fogjátok a nevemet...

︵‿︵‿

– Duncan, ezt komolyan mondja? – Akila az asztalra támaszkodott és úgy érezte, a hajó ringása most felzavarja reggelitől nehéz gyomrát. Egyedül volt most a szobában Duncannel és Montgomeryvel, de a két jó matróza rossz hírt hozott most.
Kifejezetten el sem tudta képzelni, hogy ez pont vele eshet meg.
– Azon fogott, hogy maga szigorú kapitány. – Az öregebb, Montgomery megvonta vállát. – Én aztán nem szóltam egy szót sem, de a többiek is hallgattak. Talán Drake kicsit húzott felé...
– Szóval azt mondja, hogy Sparrow lázadást akart szítani a kapitány ellen? – Collins csak ekkor mordult fel, az asztalra támaszkodott. Fekete szemei szikrát szórtak és sötét nyakán kidagadni látszottak az erek. – Az a büdös kutya! – acsarogta és felegyenesedett. Megindult az ajtó felé, felkapta kardját, Akila csak ekkor ocsúdott fel eddigi bódulatából.
– Mit akarsz tenni Collins?! – üvöltötte a nő, s ez megálljt parancsolt az elsőtisztnek.
Megfordult az ajtóban. – Azt, amit te nem tudtál megtenni eddig – köpte a kapitány felé a szavakat.
– Ne!
Akila tudta, hogy ezzel elássa maradék tekintélyét a legénységének egy része előtt, mégis, egy belső hang nem engedte, hogy Barabast Jackre eressze. Futva kerülte meg az asztalt és megragadta az elsőtiszt fehér zekéjét, de az gyorsan hárított. Némán kirántotta a karját Akila szorításából, morgott még egyet és feltépte a térképszoba ajtaját.