𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐕𝐈.

Vacsora a kapitánnyal

━━☟━━

Az alkony lidérces fényei táncoltak a távoli horizonton, s a nyugodt tenger fodrozódó türkiz színezetű tükrén ragyogtak a sugarai. Ringott a Kormorán, a fedélzeten a matrózok lomhán mozogtak, mint a fáradt hangyák a boly felé vezető csapáson. Némelyikük hevert csak a dobozoknak, ládáknak támaszkodva, az árbockosárban aludt Wilhelm, a kormányt Gaynor támasztotta serényen, de meg nem mozdította: Az iránytű szerint egyenesen északkeletnek haladtak, pont arra, amerre menniük kellett. Az úticélt csak Gaynor és az elsőtiszt tudta a kapitányon kívül, s bár a legénység javarészt állandó volt, soha nem kérdezősködött egyik sem.
Csendes volt a térképszoba is, a szakács terített éppen, ténykedett a fehér abroszos szilfa asztal körül, három fogást rakott fel rá és két tányért, evőeszközökkel. Fütyörészett valami dalt, kalóznóta lehetett talán, dünnyögte az ősz bajsza alatt és nagy hasával meglökte az asztalt.
– Vigyázzon már! – mordult rá a kapitány, hátrafonta bőrkabátos alakja mögé kezeit. A két finom tenyér idegesen szorongtatta egymást, sárga szemek nézték a horizontot, aztán az asztal felé pillantott. Elmerengett Katherine, hogy miért is teszi ezt az egészet.
A tegnap éjszaka megindított benne valamit: Álmatlanul forgolódott, mégsem érezte magát most fáradtnak. Nyugtalanította a gondolat, de az érzés egyszer megnyugtatta, aztán mint a tajtékot vető víz, ismét felborzolta minden idegét.
Végtére is, nem tudta hová tenni Jack Sparrow jellemét és gesztusait. A lázadást, aztán azt, ahogyan őhozzá közeledik minden egyes alkalommal, amikor ketten maradnak: talán a taktikájának része lehet... elterelni a kapitány figyelmét. A kérdés már csak az volt Katherine számára, hogy a dörzsölt tengeri kutya van már olyan jó emberismerő, hogy kiolvassa belőle minden egyes vágyát, vagy csak vakon tapogatózik a sötétben, remélve, hogy nem nyúl rozsdás szegbe.
Éppen erre akart minél hamarabb magyarázatot találni – mielőtt még ő volna az, aki halántékkal rohan a rozsdás koporsószögbe. Nem mondhatta el ezt sokszor magáról, de most kifejezetten úgy érezte: fél, tart Jack Sparrowtól. Nem azért, mert amint belépne az ajtón, kardot rántana, van olyan jó harcos, hogy feltartsa, sőt, leküzdje... inkább azért, mert nem ismerte. Úgy látta őt, mint a kígyót: sziszegve kúszik be az éj leple alatt a vánkosok közé, hogy aztán megmarja a gyanútlan, fáradt parasztot.
– Nicsak – szakította el gondolatait az ismerős hang. – A kapitány hogy kicsípte magát. Hát a szoknya hol maradt? Az volna az igazi szépség.
Akila sóhajtott és megfordult. – Elég szegényes az elképzelése a szépségről.
Próbálta csillapítani a térdének remegését, amikor az ajtóban szobrozó kalózt méregette. Ő csak fehér inget kapott, fekete bőgatyával, a fején vöröslött homlokára kötött kendője, ami felfogta bozontos rasztahaját és azt a csomó, de csomó érmét, ami az egyes szálaira volt kötve. Arcán látszott a mai nap ereje, piros orrát karöltve keretezte két fekete szeme, szakálla pedig jobbára kócos, de mégis frissen igazított volt.
– Mire fel ez az egész, Katherine? – Az asztal másik oldalára lépett. Cirógatta a szék faragott támláját, aztán a nőre sandított ismét. Keze nyúlt a gyümölcskosár felé és egy almát kapott el belőle. Sebtében beleharapott.
– Volna egy pár kérdésem.
– Ehhez nem szükséges a vacsora, kedvesem.
– Üljön le.
Helyet foglaltak mindketten. Jack nyugodtan terült el a székében – amin imént a keze pihent –, de a kapitány egyenes háttal, feszülten ült a helyén: látszott rajta a tartás, vagy talán az idegesség, ez pedig a kalóznak is feltűnt.
– Mit is akart kérdezni? – Jack elvette a sült kappan egyik combját, aztán héjában sült krumplival kísérte, de a párolt káposztát kikerülte villája a tányéron. Megkerült mellé a pohár is, benne jóízű vörösborral, aztán a falatok között a kalóz a nőre nézett vele szemben.
Akila köhintett egyet, aztán beleivott a saját kupájába. A kérdései igen sokrétűek voltak, de legkevésbé akarta őket elmondani azonnal Jack Sparrownak. Olyannyira határozottan eltervezte az egész estét, a kérdéseket, az egészet – mint egy hellénisztikus drámát – maga elé képzelt és felvázolt, de mégsem érezte most azt, hogy az általa leírt szcenárió megfelelne annak, amelybe éppen most belecsöppent. – Mi volt ez az egész rágalom?
– Gondoltam, hogy erre fog kitérni – mondta Sparrow. – Aztán, arra is, hogy mit válaszoljak. De úgysem azt mondanám, amit akarna hallani, na meg... nem is akarok mondani semmit ezzel kapcsolatban. Értse, ahogy akarja. – Ezután megrázta fejét és még egy harapást vetett a húsba. – Miért Collins adta a korbácsütéseket? Maga a kapitány.
– Az ő karja erősebb. – Akila gyomra megmozdult, így hát lerakta a villát a kezéből.
– Vagy csak maga nem akarta megtenni.
A kapitány elnézett Jack Sparrow szeméből.
– Azt hiszi, nem láttam ezt meg? Hogy nem néztem az üres fenyegetései mögé? Talán suta, napsütötte kalóznak tart kedvesem, de csúnyán a terveim alá tett azzal, hogy ide elrángatott. Azt sem tudom igazán, hogy merre tartunk, hogy meddig kell robotolnom az istenverte bárkáján...
– Ezért akart kivégeztetni a saját legénységemmel, ugyebár – acsarogta a kapitány, aztán keze az asztalra csúszott és formás ujjai kopogni kezdtek rajta. – Nem figyelmeztettem előre, de ők hűségesek. Nem hisznek egy magafajta jöttmentnek.
Jack fintorgott. – Észrevettem. És még jó sok dolog emlékeztetni fog rá életem végéig.
– Felszínes ötlet volt ez magától.
– Kérem. Van még egy pár terv a tarsolyomban.
– Öt nap. Nem több. Ha ennyit kibír, szélnek eresztem a kikötés pillanatában. – Akila remélte, hogy ezzel eltántoríthatja Jacket attól az ötletétől, ami most már igazán tisztán látszott: ő akarta birtokolni a hajót. – Onnantól azt csinál, amit akar.
– Igazán lekötelez.
Akila érezte, hogy újra ideje elővennie a kemény hangját. Ismét kapitányként kell viselkednie, s nem egy riadt bakfisként, aki meglepődik a piaci zsebtolvaj pofás ábrázatától. – Ez egy alku, Sparrow.
– Alku? – Felvonta fél szemöldökét, aztán vigyorogva dőlt hátra a székében. – Nem ismer maga engem, Katherine.
– A kalóz kalóztörvények szerint él.
– Az igazi kalóz fittyet hány még a kalózok törvényeire is, drágám – mondta Sparrow, aztán indulatosan előredőlt a székében. Az asztalra könyökölt, vékony ujjai megcirógatták a villát, s egy szem szőlőt lopott ismét a gyümölcskosárból. Mosolyogva roppantotta össze ajkai között a lila szemet, de fekete tekintetével a kapitányt nézte. Nem volt titok, Jack megpróbálta fenyegetni, zavarba ejteni a nőt, mint ahogyan két kivert kutya nézett egymással farkasszemet az utolsó maradék konc fölött: vérre ment a küzdelem, ezt pedig mindketten tudták.
– Az igazi kalóz lógni fog a bitón, ha nem képes megalkudni. Vagy egy magányos sziget, egy pisztollyal és egy golyóval a pisztolyban.
Jack arcán elsápadt a bizony.
– Úgy hiszem, nem egyszer történt már meg, hogy a legénysége kitette. Az iszákos, semmirekellő bogaras ipse, aki még arra sem jó, hogy a hajókormányosnak megmondja az irányt.
– Bizonyára sokat hallott rólam – vigyorgott Jack. – Máskülönben nem lenne ilyen konkrét véleménye.
– Ó, nem magáról van konkrét véleményem – mondta Akila –, hanem az olyanokról, mint maga.
– Kitalálom. Akasztófára való mocskok. Milyen megtisztelő, drágám.
– A legnagyobb baj csak ott akad, Sparrow, hogy minden egyes tettével csak ezt az elképzelésemet támasztja alá – felelte, s megemelkedett a székében. – Először lop a hajómon, aztán tiszteletlen velem... majd lázadást akar szítani. Most fenyeget. Eközben a leggyorsabban lép a nyakára a legénységi rumellátmánynak. Iszákos, tiszteletlen és végtelenül kapzsi.
– Remekül jellemzett engem. Elismerésem, kapitány – hátradőlt a székében. – Csak nem az Oxfordon tanulta ezeket?
Katherine felmordult. – Fogja be!
A kalóz megint elvigyorodott. Az arcán egy szemernyi bánat nem csillant, jót szórakozott a kapitány dühös tekintetén, míg jómaga szórakozottan hátrafonta karjait és nyújtózott egyet. Elnézett oldalra, a kredenc felé, aztán vissza a nőre, majd a kályhára. Élvezte a momentumot, amikor a csenddel büntette Katherine-t, aki érezhetően felrobbant a benne gyülemlő feszültségtől és haragtól.
– Még egyszer mondom.
Jack a nőre nézett kérdőn.
– Alkut ajánlok.
– Drágám...
– Maga meghúzza magát, én pedig öt nap múlva elengedem. Máskülönben, ha még egyszer szabotálni próbálja a haladást, vagy csak valamilyen módon lassítani, amint kikötünk, kiadom a gárdistáknak.
– Ugyan – megvonta vállát. – Mintha egy mezei csempész szava sokat érne. Magukat legalább annyira keresik, mint engem.
– Ha behúzza a farkát, csendben távozhat. – Akila az asztalra ütött öklével. – Ha nem, a szárazföldi utolsó emléke a bakó pofája lesz, ahogyan a fejére húzza a hurkot!
Elfojtott volt a fintor, de még épp látható, amit Jack mutatott az "alku" hallatán. Megvonta a vállát, azután még egy szőlőt megevett. – Legyen.