𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐕𝐈𝐈𝐈.

Miértek

━━☟━━

A szél megállt szinte és a Kormorán lassítani kezdett. A lomha kalózhajót még tolta egy kicsit az egykoron heves légáramlás, de mivel már messziről megvillant a szárazföld pálmafáinak zöld levélkoszorúja, még csak hajlandóságot sem mutattak arra a kalózok, hogy gyorsabban hajózzanak: talán úgy vélték, a szkúner úgyis megáll majd, vagy éppen belefut egyenesen a zátonyba, azt viszont egy pillanatra nem gondolták, hogy a Kormorán tudja igenis, hogy merre tart. Akila lélegzete bent akadt, a padlózat remegni kezdett alattuk. Az ágyúkerekek csikorgása áthatott a némaságon, s bár a kapitány feje gondolatokkal és üvöltő félelemmel telt meg, mint egy heroikus szimfónia befejezetlen utolsó akkordja, mégis kint csak a tenger lágy szólója és a távoli szigeten tanyázó sirályok rikoltozása hallatszott. A feketelobogós hajó közeledett: Akila pedig a kormány előtt álló Jackre nézett. Még csak most kezdte igazán furcsállni, de amaz alakon egy idegen félelmet, vagy inkább ékesebben szólva, nyugtalanságot fedezett fel. A szénfekete szempár a közeledő hajót méregette, s közben az erős, mégis csontos kezek nyugalmasan tekerték a kormányt, a hajó pedig fordulni kezdett. Lassan az oldalát mutatta a feléjük közeledő lélekvesztőnek, az pedig nem reagált időben.
– Tűz – motyogta. – Tűz! – Jack elordította magát.
– Tűz! – Akila adta ki a végső parancsot, azután az utasítás visszhangozva szaladt végig a hajótesten. Néma csend ült azután rá: aztán recsegő zaj törte meg és füst és por, lőpor szaga töltötte meg a levegőt, majd recsegés ismét. De ezutóbbi már fa hangja volt, aztán az újra felmoccanó szél égetett fa szagát hozta feléjük.
– Tűz! – kiáltotta Jack ismét, de ekkor már a kapitány nem adott megerősítést, az ágyúk viszont ismét felvonítottak. Sparrow tudta, hogy bár egy szkúner ágyúi kevésbé pontosak, mintsem erősek, reménykedett abban, hogy a messzi hajóba sikerül egy pár lyukat fúrniuk: igazából, nem is tévedett nagyon, hisz a recsegés és a távoli füst jelezte csak igazán állítása helyességét. – Kerüljük meg a szigetet. Ez feltartja őket most. Talán nem fognak visszatámadni! – Elsietett Akila mellett a korláttól, ahonnan eddig ketten nézték az eseményeket és hirtelen ismét ráfogott a kormányra, de azt már egy rücskös kéz tartotta.
– Hová hová, kalóz? – Gaynor fenyegető hanggal köpött egyet Jack elé.
– Ha én nem lennék, már rég a tengerfenéken bermudáznál egy pár teknőccel – mondta Sparrow. – Add ide a kormányt!
– Azt megnézheted.
– Gaynor!
A két alak belefagyott vitájába. Katherine a válla mögött pillantott rájuk. – Adja oda a kormányt Jacknek. Kivisz minket innen. Ne bámészkodjon itt, hanem tegye, amit mondtam, az isten szerelmére! Menjen a testbe és vonják be az ágyúkat, a vitorlákat pedig oldják ki. Keleti irányba fordulunk, és onnét északnak kerüljük meg a szigetet, ahol a zátony megnyílik. Bemegyünk belülre, ott majd a lagúna hegyvonulata eltakar. Talán nem jönnek utánunk, nem ismerik a vidéket, annyira legalábbis biztosan nem, mint mi. – Gaynor arca elkomorodott és bólintott csupán. Nem volt ínyére a tény, hogy egy kalóz fogja a Kormoránt, de ellent menni sem akart a kapitány parancsának: érezte, hogy Akila alaptalan bizalmat táplál Sparrow iránt és ez igencsak megkeserítette a gondolatait. – Maga ismerős erre? – intézte ezután a kalózhoz, s még megbizonyosodott róla, hogy Gaynor lelépett.
– Úgymond. Ismerős, talán. Azt hiszem, emlékszem, hogy merre kell menni – mondta Sparrow, és kinyitott egy kis tájolót. Egy ideig mélázott rajta, aztán megrázta, behunyta szemét és újra kinyitotta: morgott még valamit a bajusza alatt, becsapta a tetejét és visszaakasztotta az övre. – Szóval kelet és aztán északnyugat. Körbe, végig a homokos partmentén, aztán a gyűrűn át: gyűrű ugye, mivel olyan a sziget, hogy a közepén lagúna áll és körülötte magas hegyek, mint egy beomlott ürgelyuk, amibe befolyik ősszel az eső vize. Nem fog utánunk jönni – megrázta a fejét. – Mélyebben ül a tőkéje és félő, hogy ahol a szkúner még átjut a lagúna peremén, amaz fennakad.