𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐈𝐗.

Kalózhűség

━━☟━━

A finom kora reggeli szél simogatta meg a homokos partot és a hegyek vonulatai mögött a nap az égre mászott lomhán. Kelet felől fújt most a forró tengeri lég, a madarak neszeztek az erdőben és az ébredező legénység egyes tagjai vonagló macskaként nyújtóztak a friss levegőben. Montgomery már kora reggel rágyújtott egy bűzös pipára, ami rossz minőségű fűvel volt megtöltve és igen erősnek bizonyult: még Wilhelm és Duncan is rosszallóan köhécselni kezdett tőle, Collins pedig egyenesen lesúlytó, utasító tekintettel illette meg a pipázó alakot. Ő is már, mint a legénység java, a nappal együtt felkelt: éjjel legelsőnek tért nyugovóra, aztán legkorábban is kelt, ahogyan azt a posztja megkívánta. Most sem tudta, merre kóvályoghat Akila, s bár ez kicsit aggasztotta, mégis úgy vélte, a férfias mivoltának és a legénységben kialakult képnek ártana azzal, ha a nőt kerestetni kezdené. Egyre csak próbálta meggyőzni magát, hogy Akila tudja, mit csinál és merre jár, főleg az ismerős vidéken, így gondolatait inkább a munka irányába kezdte terelni.
– Szép reggelt – köszöntötte ekkor Gaynor. Az öreg megsimította hiányos hajzatát, aztán állára terelődött a keze és szakállát tűnődve vakargatni kezdte, ahogyan a panorámát figyelte ő is.
– Magának is.
– Aztán – indította a beszélgetést a kormányos. – Pakolni mikor kezdjünk?
– Reggeliztek már?
Gaynor rázta a fejét.
– Akkor keresse meg a séfet, egyenek valamit. Utána kezdjék el a lenti raktárakból áthordani az árut – mondta Collins és a kormányos felé fordult. – Annyival, amennyi a menlevélen szerepel. Se többet, se kevesebbet.
Edward bólintott, de látszott rajta, hogy valamiféle nyomasztó érzés ül a mellkasán. Bekúszott a gondolataiba és gyanakvó mintázatot rajzolt ráncos arcára és ezek után nem volt rest aggodalmait közölni az elsőtiszttel. – Maga szerint merre van a kapitány? Tegnap éjjel lement a kalózzal a partra és azóta nem láttam visszatérni őt.
– Bizonyára a hálójában pihen már.
– Sparrow sincs sehol.
Collins prüszkölt. – A hajó még itt van. A rakomány hibátlan. Ha Sparrow elszökött, hát a szigeten téblábol és az őszintét megvallva, Gaynor, nem is igen vágyom arra, hogy amikor elindulunk, őt is a fedélzeten találjam. Szívesebben intenék búcsút a parton kapálózó alakjának. Két hónap alatt úgyis éhenhal. Vagy alapíthat itt egy országot és lehet annak a helytartója. Nekem aztán édesmindegy, amíg bele nem köp a levesbe. Most meg induljon és tegye a dolgát, ne tartson fel az üres összeesküvés-elméleteivel.

︵‿︵‿

Akila a parton ült. A fekete nadrágja most szinte világos lett már a homoktól, ami vizes is volt kissé, csupasz lábát pedig mosták a lassan partra nyomuló hullámok. Háta mögött támaszkodott meg a kezén, és a mellette ülő alakra nézett. – Nem fáj a hátad már?
– Hagyd is – morogta a férfi és meghúzta a butykost, amit előzőleg még a kapitány adott neki. Grimaszolt egyet és letette kettejük közé. – Ez jó minőségű rum, finom és nem teljesen édes.
Nem is aludtak szinte éjjel. A partot járták, szinte körül a lagúnán, a tiszta, csillagos ég alatt beszéltek és utolérte őket lassan a hajnal: a másik oldalt, a hajó mögött látták a távolban az embereket kivánszorogni a fáklyás úton. Ők pedig a lagúna szembeni vonulatán ültek és csak bámulták a rakodó matrózokat. Egész éjjel beszélgettek és beszélgettek, de már ők maguk sem tudták, hogy miről. Akila ekkor gondolkodott csak el igazán azon, hogy miért is tették ezt; Jack pedig miért engedi közel magához ennyire – talán ismét hátsó szándék vezérli. Miért is ne tenné? Hiszen a legtöbb kalóz ilyen.
– Jack...
A kalóz azonnal felé kapta fejét. Mellkasán szét volt oldva már a fehér ing, s fahéjszínű bőrén apró vízcseppek csillogtak, amit a tenger habjai hordtak rá. – Baj van?
– Igazából magam sem tudom – mondta a kapitány. – Tudod, az érzéseim általában nem csalnak. Most meg nem tudom, mit érezzek és ez zavar. Ami miatt a seb a hátadon van... tartok tőled. Beismerem, igen, gyenge vagyok, igen. Kürtöld világgá – megvonta vállát –, hogy gyáva fehérnép a Kormorán kapitánya, de nem érdekel. Remélem, hogy amilyen módon megtartod magadnak a gondolataid javát, úgy tartod meg az enyémeket is.
A kalóz mosolyogni kezdett és megrázta a fejét. – Rászolgálok, hogy így lásd és bevallom: igazad is van. Aztán, mit érek azzal, ha téged ócsárollak? Attól nem tisztul meg a nevem – nem is akarom –, és még annyira sem a lelkiismeretem – annyira ezt sem. Nem is biztos, hogy van még bármelyik is... – elnémult és maga elé nézett. – De ez más történet.
– Sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni.
– Milyen? – Jack a kapitány felé fordult. Ujján játszott egyik gyűrűjével.
– Mint amilyen most vagy.
Megvonta a vállát. – A meglepetések tesznek kiszámíthatatlanná. Ha mindig úgy cselekednék, ahogy azt elvárják tőlem, csalódást okoznék azoknak, akik azt mondják rám, hogy agyafúrt vagyok.
Akila nevetett. – Lehet igazad van. De lehet pusztán határozatlanság is... hogyha valamit kijelentesz és azután máshogy cselekszel, mert a lelked mélyén tudod, hogy az a helyes amit akarsz és nem az, amit mondasz.
– Elég énközpontú a mai világ ahhoz, hogy az emberek java csak a saját igazát lássa valódi igaznak – beleivott az üvegbe. – Aztán, ha az ember uralkodó egy ország élén, ezt parancsnak nevezik és mindenki köteles végrehajtani, ha pedig nincstelen: kalóznak áll és a bitón a helye. Igazságtalan, nem? Valamilyen szinten mind a magunk igazát hajtjuk: a különbség csak az, hogy a királyt elfogadják, a rablót meg fellógatják.
– Ezért lesz valaki csempész – mosolygott a nő. – Akkor más igazát valósítja meg és közben a sajátjáról se mond le.
– Megeshet.
– Mielőtt csempésznek állt volna, apám is... érted – mondta Katherine, de hangján érződött, hogy habozik elmondani. Jack csak egy kíváncsi, noszogató pillantással ösztönözte folytatásra. – Ő is kalóz volt. Azt mondta nekem mindig, hogy nem könnyű kiszakadni a hűségből. Ez mit jelent? Életében nem adott rá nekem sosem értelmes választ...
– Alig akad ma már, aki betartja a hűségesküt – felelte Jack. – Jómagam is bolondságnak tartom. "Aki valaha kalóz volt, az is marad; lelke örökké a tengeré és testvérei felé tisztességtelenséget el nem követhet." Na, persze. Láttad már Tortugát és sejtheted, hogy ebből a felét, de még a negyedét sem tartjuk be manapság. Az viszont igaz, hogy aki egyszer kalóznak állt, az is marad az élete végéig, sőt annak a gyerekei és azok gyerekei is, farkastörvények helyett meg kötelességünk lenne megvédeni egymást. Ez a kalózhűség.
– Ezekszerint én is kalóznak számítok! – Akila hátradöntötte fejét, haját megrázta.
– Azok közül is bizonyára a legszebbnek. Akiket én ismerek, legalábbis...
– Mondd még egyszer... – A nő lélegzete is bent akadt, amikor a kalózra kapta a fejét. Megesküdött volna, hogy egy árva gyengédséget sem látott átsuhanni Sparrow ábrázatán és úgy hatott, mintha az előbbi pár mondatot csak a tengeri szél suttogta volna a fülébe.
– Meghazudtolnám magamat.
– Folyamatosan azt teszem, amikor hozzád szólok.
– Hogyha folyton-folyvást ismétlem magamat, érdekét veszti a mondanivalóm. Sosem beszélek lényeges dolgokról fölöslegesen és tudom, hogy nagyszerűen hallottad, amit hallottál, ezért ne akard, hogy elismételjem...
– Akkor mutasd meg – vágott szavába Katherine.
– Nem akarod te azt, higgy nekem.
– Talán mégis.
Ismeretlen erő volt, ami vonzotta a kalózhoz. A tudatát sutba vághatta és az egyetlen dolog, amit most hallott, az nem gondolatainak vad száguldása, hanem szívének zaja volt csak a fülében, amikor ajkaik összeértek. A rumízű, nedves csók alkoholba fulladt lélegzetet küldött vörösödő arca felé, keze a kalóz arcára futott és érezte, ahogy Jack tétován nyúl feléje. A kéz végül felkarján nyugodott meg, majd lassú simítás alatt került derekára és onnan csípőjére. Közelebb csúsztak egymáshoz, de egy pillanatra sem szakadtak el. Amennyire Katherine jól érezhette, Jack is remegett valamitől, amikor hasuk egymásnak simult és a nő csupasz mellkasára tette kezét közben. – Akartam – suttogta a kapitány, amikor egy pillanatra elszakadtak, de nem nyitotta ki szemét.
– Vérbeli kalóz vagy – válaszolt Sparrow. – Csak az tudja így fogadni egy másik csókját.