𝓣𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮 𝓓𝓪𝔂𝓼 | ᴊᴀᴄᴋ ꜱᴘᴀʀʀᴏᴡ

𝐗𝐈𝐈.

Vagyunk, akik vagyunk

━━☟━━

Új nap virradt a hajósokra. Az ég királya tiszteletteljesen terült el a keleti horizonton, de nyugaton, a tenger sima tükre közelében még a holdkirálynő képe ringatózott a fodrozódó hullámokon. Tiszta nap elé néztek, s a távolból harsány madárhangok jelezték a szárazföld közeledtét. Akila már a kevély ég-királlyal kelt; bánatosan lógatta fejét a kormányosnak háttal állva, hajában játszott a szél sós dallama, még a kócsagtollat is cirógatta oldalán.
Gondterhelt volt a nő tekintete és kezei egymást markolászva feküdtek a szálkás korláton. Miután megunta saját sebeinek tépdesését, a fakorlátra került a sor: aztán, amikor egy erősebb szálka ellenállt, felszisszent és befejezte a hajó bántalmazását.
– Az elmúlás szele? – vágott közbe Gaynor, a recsegő-ropogó kormányt szorongatta két duzzadt, erős marka. Morgott egyet, majd ismét a feléjük vágtató horizontra nézett. – Tegnap jól a fejednek vágta Collins. Azt hittem, kijössz és mérgedben a tengerbe hajítod.
– Mérgemben – mondta a kapitány. – Mérgemben valóban; aztán meg, tegnap nem pont mérges voltam rá.
– Úgy gondolod, igazat szólt?
Akila felegyenesedett és megfordult. – Te úgy gondolod?
– Meg kell hagyni, tényleg rossz csókával szűrted össze a levet – szisszent egyet a kormányos, aztán kecskeszakállát kezdte vakargatni. – Nem tagadhatod te sem.
– Nem is akartam egy pillanatra sem...
– A kalózok bajt hoznak ránk. Olyanok, mint a patkányok; rengeteg van belőlük és betegséget hoznak az egész legénységre. Ha ez a patkány most nem is valódi betegséget, de ziláltságot és haragot szított közöttünk, ami veszedelmesebb még a vérhasnál meg a koleránál is.
– Mindegy, hogy mi öl meg minket, Gaynor – mondta Akila. – Úgyis kinyújtod a végén azt a borban áztatott nyelvedet. Nem mindegy már neked?
– Nekem még csak-csak... de Duncan még húsz telet élt meg. Csak huszat. Odavetnéd őt is a kolerának?
– Még nem ütötte fel a fejét a kór – mordult rá a kormányosra. – Ne légy már te is vészmadár! Azt hittem, az ötven esztendőd betöltötte az űrt a fejedben...
Gaynor hőkölt. – Éppen azért mondtam, amit mondtam. Vagyunk, akik vagyunk, Akila. Nem fogod tudni megváltoztatni a szélirányt egyetlen suhintással, az áramlatokat a kezed locspocsolásával és egy velejéig romlott embert az őszinte szereteteddel. Ő csak kihasználni tud; egyetlen érzelme a kapzsiság és vágyat csak a vagyon iránt táplál – bármi más olyan neki, mint az élőholtnak a kenyér. Fabatkát sem ér, nem érzi az ízét, ahogy a valódi értékét az igaz szónak. Szép gondolatod volt, igazi hittérítőhöz méltó, hogy majd megváltoztatod, de nem fog menni. Ennyiben igazat adtam Collinsnak egészvégig: ő nem fog változni senki istenfia kedvéért, te pedig, minket viszel a halálba, amiért ragaszkodsz hozzá. Ne is mondd. Tudjuk már mind jól, hogy ragaszkodsz, ezért tűrtük meg idáig. De most eljött az idő, hogy egyszer s mindenkorra búcsút mondj neki és a ragálynak, amit terjeszt közöttünk.

Akila nem szólt semmit. Ajkai összeszorultak – ahogy szíve is –, s dúsan pislogva köhintett egyet. Megpróbálta elterelni a figyelmét a kormányos őszinte, haragtól és hátsó szándékoktól mentes monológjáról, de azok, mint megannyi éhes lidérc, tépték lelkének vörös húsát és jót lakmároztak fájdalmán. – Menni, menni. Engedjem – motyogta. – Hová? Nem rakom ki a nyíltvízre. Nem követett el ellenünk komoly bűnt, s nem akarom, hogy ahhoz méltó büntetést kapjon.
– Port Royal a közelben van – mondta a kormányos és megvonta a vállát. – Ha holnap hajnalhasadáskor kirakjuk, mire a nap délre száll az égen, ő megérkezik a kikötőbe. Nem kell róla senkinek sem tudnia akkor éppen: elég csak nekem, neked, Collinsnak és Sparrownak. Én beszélek Collins-szal, te foglalkozz a kalózzal. Még egy utolsó estét adott nektek a sors, de nem többet. Már nem látják szívesen ezen a hajón, ahogy a maradását támogatókat sem.