A rádiós múltja (BEFEJEZETT)

11. Fejezet

Alastor nem mosolygott. Látszott rajta a szomorúság. Azelőtt még sosem láttam őt szomorúnak. Mindig mosolygott. Alastor elkezdett sírni. Vagyis... nem is sírt. Zokogott. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Végül megszólaltam.
-Mi a baj? - kérdeztem.
-Én voltam... én... én tettem... - mondta zokogva Alastor.
-Mit tettél? Mi a baj? - kérdeztem ismét. Alastor nem válaszolt. Csak sírt tovább. Megöleltem. Végül is mi mást tehettem volna?
-Shhh. Nyugodj meg. Nincsen semmi baj. - próbáltam nyugtatni Alastort.
-De én voltam. Miattam... - mondta Alastor még mindig zokogva. Végül abbahagytam az ölelését és inkább visszaültem mellé. Alastor csak zokogott tovább megállás nélkül. Én lefektettem az ágyra és ismét elkezdtem nyugtatni.
-Nyugodj meg. Nincsen semmi baj. - mondtam. Alastor viszont felült és átölelt. Nem hittem el, hogy mi történik. Igaz, hogy előbb én is megöleltem, de akkor is meglepő volt. Végül visszaöleltem. Ő csak sírt tovább a vállamon, miközben néha-néha motyogott valamit. Végül elengedtem és lefektettem. Az ágya végében volt egy összehajtogatott pléd, amit széthajtottam és ráterítettem Alastorra. Alastor még mindig sírt. Megfogtam a kezét és megszólaltam.
-Nyugodj meg. Most aludj. Nincs semmi baj. - nyugtatgattam. Végül sikerült elaludnia. Viszont nem mentem el. Ott maradtam és vigyáztam rá. Végül én is elálmosodtam. Viszont nem akartam ott hagyni. Lefeküdtem az ágy szélére és én is aludtam.

)- valamikor az éjszaka közepén -(

Felébredtem. Alastor békésen aludt. Ránéztem az ággyal szemben lévő falon lógó órára. Pár perccel múlt éjfél. Alastor elkezdett ébredezni. Végül felébredt.
-Jól aludtál? - kérdeztem tőle.
-Igen. Köszönöm. - mondta.
-Mi volt a baj? - kérdeztem.
-Semmi. Nem fontos. - mondta Alastor.
-De biztos, hogy fontos. Szó szerint zokogtál. Ha ez nem fontos, akkor semmi. - mondtam Alastornak.
-Jólvan. Elmondom. De menjünk ki a nappaliba. - mondta Alastor, majd pedig felállt és elindult kifelé. Én követtem őt. Alastor leült a fotelba és megszólalt.
-Ezt nehéz elmondani. Vagyis... nem úgy értem... hanem, hogy nekem nehéz. - kezdte Alastor. -Erről senki sem tud. És nem is akarom, hogy bárki más tudjon róla. Érted? - kérdezte Alastor.
-Rendben. Megígérem, hogy nem mondom el senkinek. - mondtam.
-Mint tudod én sorozatgyilkos voltam. Viszont van egy oka is annak, hogy miért. Csak azért csináltam, hogy hátha az a sok gyilkosság elfeledteti velem a legelsőt. - mondta Alastor.
-Miért? Ki volt az első áldozatod? - kérdeztem. Alastor vett egy nagy levegőt, és folytatta.
-Az első áldozatom a... - Alastor már megint a sírás szélén állt, ezért újból vett egy nagy levegőt. -Az édesanyám volt. - mondta Alastor. Egyszerűen lesokkoltam. Hogy tudta megölni a saját édesanyját?
-De... hogy? És... miért? - tettem fel a kérdéseket.
-Akkoriban kezdtem egy kicsit bekattanni. Egyik alkalommal ez odáig fajult, hogy... hogy megöltem őt. - a mondat végén már sírt. Odamentem mellé, és megöleltem. Ő visszaölelt.
-Tudod... van valami amit el szeretnék mondani. - mondta Alastor.
-És mi lenne az? - kérdeztem.
-Még alig ismerjük egymást. Még egy hete sem, hogy találkoztunk. De... ki merem jelenteni, hogy... te vagy a legjobb barátom. - mondta Alastor. Nem tudtam, hogy erre mit mondjak. Nem is mondtam semmit. Csak újból megöleltem.
-Te pedig az én legjobb barátom vagy. - mondtam. Miután visszaültem a helyemre megszólaltam.
-Egyébként... te hogy haltál meg? - kérdeztem Alastort.
-Vadász baleset. Vagyis... az is. - mondta Alastor.
-Ezt hogy érted? - kérdeztem.
-Egyik vadászatom alkalmával egy másik vadász összetévesztett engem egy szarvassal. Fejbelőtt. Viszont ebbe nem haltam bele azonnal. Kutyák végeztek velem. - mondta Alastor.
-Az durva. Sajnálom, hogy így lett vége az életednek. - mondtam.
-Megérdemeltem a sok gyilkosságért. És te hogy haltál meg? - kérdezte Alastor.
-Öngyilkosság. - mondtam.
-Mi vett rá arra, hogy ezt tedd? - kérdezte Alastor.
-Az életem maga volt a pokol. Az igazi szüleimet sosem ismertem. Tizenhat évesen fogadtak örökbe. Viszont azok az emberek nem szerettek. Amint tudtam elköltöztem. Énekesként kezdtem el dolgozni. Hétvégente jártam énekelni. Viszont sosem volt egy igazi barátom sem. Párkapcsolatom meg pláne nem. Az éneklés tartotta bennem a lelket. Viszont egyre kevesebben hívtak énekelni. Végül már mindenki elfelejtett. Nem volt senkim. Ezért nyugodt szívvel végeztem magammal, mivel tudtam, hogy senkinek sem fogok hiányozni. - mondtam.
-Sajnálom. - mondta Alastor.
-A te életed milyen volt? - kérdeztem Alastort.
-Édesanyámmal éltem. Apám még születésem előtt elhagyta anyámat. Huszonöt éves koromban történt meg az incidens. Ekkor már rádiós műsorvezetőként dolgoztam. Elkezdtem a gyilkolászást. Közben még a voodoo mágiát is gyakoroltam. Alkukat kötöttem. És még kannibál is voltam. A kannibalizmust akkor kezdtem, amikor először ért az egyik áldozatom vére a számhoz. Onnantól kezdve az áldozataim az ételemként is szolgáltak. Végül 1933-ban vadászat során bekövetkezett a halálom. - mondta Alastor.
-Értem. Egy kérdésem van még. Mi volt a baj a jambalayaval? - kérdeztem.
-Anyukám mindig azt készített nekem. - mondta Alastor.
-Értem. Sajnálom. - mondtam.
-Semmi baj. Nem tudhattad. - mondta Alastor.
-Egyébként... mégis csak lenne még egy kérdésem. - mondtam.
-Mondjad nyugodtan. - mondta Alastor.
-Gondolom a te külsődön is van utalás arra, hogy hogyan haltál meg. Ugye? - kérdeztem.
-Igen. Van. - mondta Alastor.
-Nekem a nyakamon van egy csík körben. Ez jelzi azt, ahogyan meghaltam. Neked micsoda a... jeled? Nem tudom, hogy hogyan hívják. - kérdeztem. Alastor erre csak arrébtolta a haját a homlokától. Egy piros X volt ott.
-Ez jelzi azt, hogy fejbelőttek. - mondta Alastor.
-Dehát... kutyák öltek meg. Nem? - kérdeztem.
-De. Viszont, ha nem lőnek fejbe, akkor a kutyák sem tépnek szét. - mondta Alastor.
-Akkor arra nincs ilyen jel? - kérdeztem. Alastor válasz helyett csak felállt és levette a frakkját. Az az alatti ing ujját feltűrte. Hegek voltak az egész karján.
-Ezek a nyomok az egész testemen megtalálhatóak. - mondta, majd pedig visszaengedte a karjára az eddig feltűrve lévő ingujjat.
-Értem. - mondtam.
-Most menjünk aludni. - mondta Alastor, majd pedig felálltunk és elindultunk a szobáink felé.

)- Alastor szemszöge -(

Nem hittem volna, hogy valaha is ezeket elfogom mondani bárkinek is. És azt sem hittem soha, hogy lesz valaha is olyan barátom, aki nem csap be. Reggel felriadtam. Az álmomban azt az emléket láttam amikor megöltem édesanyám. Amikor felültem az ágyamban olyan dolgot vettem észre amire nem számítottam. Vagyis inkább személyt. Ella feküdt összegömbölyödve az ágy másik felében. Nem értettem, hogy mit keres ott. De nem akartam felkelteni. Kimentem és elkezdtem csinálni a reggelit.

)- Ella szemszöge -(

Reggel nem a szobámban keltem. Először nem tudtam, hogy hol vagyok.
-Jó reggelt Csipkerózsika! Hogy aludtál? - kérdezte Alastor az ajtóból mosolyogva. Jó volt őt újra mosolyogni látni. Úgy értem... nem úgy mosolygott mint máskor. Őszinte mosoly volt az arcán.
-Te teleportáltál át engem ide? - kérdeztem.
-Nem. Felkeltem és itt voltál. - mondta Alastor. Ezen meglepődtem, mivel nem emlékeztem olyanra, hogy átjöttem volna. Kimentem a szobából és megreggeliztem. Ezután Alastorral egész nap beszélgettünk.