Utolsó szavak egyszerűen kikopnak majd, papírra vetett magányos betűk lesznek, melyeknek emléke fájó késként öli meg szíved törött darabjait. Egy év multán, mi az utolsó szavad Bang Chan?
𝙸 𝚕𝚒𝚟𝚎 𝚒𝚗 𝚝𝚑𝚒𝚜 𝚗𝚎𝚟𝚎𝚛-𝚎𝚗𝚍𝚒𝚗𝚐 𝚙𝚊𝚒𝚗...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
○You make me begin○
A fiú arca könnyáztatott volt. Egész testében remegett, és szüntelen a pár órával ezelőtti jelenetek játszódtak a fejében.
Ott ültünk az autóban. Te vezettél, mint mindig. A forgalom nekünk kedvezett, hisz szinte alig volt pár jármű az úton. Csend volt.
Lekuporodott egy kikészített székre a fehér, tisztítószagú szobában és letörölt egy kósza könnycseppet.
Megszólaltam. Én hülye felhoztam azt a témát, amitől tudtam, hogy ideges leszel. De nem gondolkodtam, egyszerűen kikapcsolt az agyam és nem járt más a fejemben. Mindvégig a saját igazam mantráztam és nem figyeltem a jelekre.
Ahogy felidézte ismét, a lelki szemei előtt újra lejátszódott az egész. Felhúzta lábait, állát rátámasztotta és engedte, hogy a sós cseppek, mint az eső, úgy távozzanak zuhogva könnycsatornájából.
Minden olyan gyorsan történt. Rohamod volt. Elrántottad a kormányt a másik sávba de nem volt szerencsénk. Szemből épp akkor tartott felénk egy motor, így a becsapódás elkerülhetetlen volt.
Már nem sírt. Úgy tűnt kiapadtak a könnyei, csak üres tekintettel bámult előre. Szemei tükrözték teljes lelkiállapotát, hisz olyan üresnek érezte magát, mint az univerzum. Pech, hogy míg annak ott van a sokmillió ragyogó csillag, addig az övé épp kihunyóban fekszik egy fehér ágyon.
Azt hiszem a véres, kábult arcod, a kocsi romjai és a motoros fájó nyögései örökre beleégtek a gondolataimba. Talán annyira, hogy évek múltán sem leszek képes kiheverni.
Meredten bámult maga elé, nem tudta felfogni, hogyan is úszhatta meg az egész balesetet pont ő annyira aprócska sérülésekkel, hogy megfigyelésre sem kellett bent maradnia.
Az én szerencsétlenségem sajnos szerencsére váltott át. Könyörgöm bocsáss meg nekem ezért! Én nem akartam, sokkal jobban kellett volna figyelnem rád. Pontosan tudtam, hogy beteg vagy, de én csak szítottam a lángokat. Az egész az én hibám!
Úgy vélte neki kellene most ott feküdnie a fiatal fiú helyett. Neki kellett volna komolyabban megsebesülnie, nem pedig az életvidám párjának. Igazságtalannak találta az egészet.
Miért mindig azokkal történik a legrosszabb, akik a légynek sem tudnak ártani?
Térdeit továbbra is ölelte, szinte már szorította magához, amikor léptek zaja ütötte meg zúgó fülét. Felnézett, de csalódottan konstatálta, hogy szimplán egyik közeli barátja zaklatott ábrázatát találja magával szemben. Nem volt szűksége sajnálkozásra.
—Jól vagy Chanie? –tette fel a kérdést, lágyan simítva lapockájára.
—Voltam már jobban is.
—Ő jól van?
—Kómában van Woojin. Jeongin cseszettül kómában van! –nézett rá keservesen zokogva.
