Utolsó szavak egyszerűen kikopnak majd, papírra vetett magányos betűk lesznek, melyeknek emléke fájó késként öli meg szíved törött darabjait. Egy év multán, mi az utolsó szavad Bang Chan?
𝙸 𝚕𝚒𝚟𝚎 𝚒𝚗 𝚝𝚑𝚒𝚜 𝚗𝚎𝚟𝚎𝚛-𝚎𝚗𝚍𝚒𝚗𝚐 𝚙𝚊𝚒𝚗...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
○Maybe this is crazy○
A fiú nem mozdult, üres tekintettel bámult előre, minduntalan a másik hideg kezét szorongatva.
Én tettem ezt veled. Mindez miattam van, mégis képtelen vagyok elhinni. Olyan őrültség. Szűrreális az egész helyzet.
Már nem sírt, nem tudott sírni. Ehelyett a lelke szűntelen ordított bensőjében, segítségért kiáltozva. Szemei kiszáradtak, vörösek voltak és elhagyatottak. Akár a sivatag.
Egy hét telt el Jeongin. Egy hét és te még mindig ugyanabban a pozícióban fekszel, lecsukott szemekkel. Olyan vagy, mint egy angyal. Egy törött szárnyú angyal.
Valójában mindkét fiú az volt, akiket a világ kirekesztett. Bukott küldöttek voltak, akik elestek a rájuk kiszabott feladatban.
Nem vigyáztam rád eléggé, kincsem. Ebben is semmirekellő vagyok, pedig nekem kellene a felelősségteljesnek lennem. Nem érdemellek meg és ezt te is jól tudtad, mégis hagytad, hogy ez megtörténjen.
Chan elengedte a fiú kezét, átkarolta térdeit és hallgatta a hangokat. A fejében. Azokat az idegesítő kis motoszkálásokat, amelyek a mély gödör felé sodorták őt, afelé a sötétség felé, ahonnan nincs kiút.
—Na jó, nekemebbőlmost lett elegem! -Woojin idegesen rontott be a kórtermedbe.
Mostanában folyamatosan látogat téged, pedig egyáltalán nem voltatok jóban. Persze tudom, hogy miattam teszi, de az álszentsége kikészít. Kezdek undorodni tőle és az emberektől, akik állandóan a sajnálkozó pillantásaikkal illetnek.
—Miből Woojin? Miből van eleged?
—Abból, hogy a látogatás kezdetétől a zárásig itt vagy. Chan, elfelejtessz élni! Ez így nem állapot. Egy napot nyugodtan kihagyhatsz, Jeongin nem megy innen sehova.
Ne Woojin, ne menj ilyen messzire. Kérlek ne.
Bang Channak ennyi kellett, könnyei ismét megindultak a tudatra, hogy Jeongin nem mozdul. Mégis, hogy élhetne a barna hajú úgy, ha a másik fele éppen haldoklik? Az élet megvár, In nem biztos.
—Basszus Chan, ne haragudj. - Jin leült mellém, kezét pedig lágyan a hátamra tette.
Csend volt. Igazából csak a gépek pittyegése töltötte be a szobát.
—Arra gondotlam, mi lenne, ha minden nap készítenél egy videófelvételt Jeonginnak a napjaidról, egészen a felébredéséig? Kicsit olyan lenne, mintha neki mondanád és talán elterelné a figyelmedet is. Persze ez csak egy ötlet, de jó lenne ha megfontolnád. -mondta halkan, szemeit rajtad tartva.
Elgondolkodott, és belátta, hogy hyungjának igaza van. Így közelebb érezheti majd magát a mély álmot alvó fiúhoz.
