One year |Chanin| ✔✔

○doing○

●Your eyes tell●

Chan másnap kissé gyengén bár- de már kikelhetett a kényelmetlen kórházi ágyból.  Elbicegett fekete hátizsákjához, melybe édesanyja pakolta bele a szükséges dolgait.  Tiszta ruhákért indult, de végül a kis fekete kamerával a kezében ült le az ágy melletti székre.

Ide-oda forgatta kezében a videókamerát, mikor is nagy levegőt vett.

Itt volt az ideje Jeonginnel is tisztázni a dolgokat.

Felhelyezte a fekete eszközt a vele szemben levő kis éjjeliszekrény tetejére, majd elindította a felvételt.  Pár pillanatig néma csendben ült, közel ahhoz, hogy leállítsa és eldobja a kamerát.

De tudta, hogy meg kell tennie.

Beszélnie kell Jeonginnal.

—Szia Inie. –reszkető hangon szólt, épp olyan halkan, hogy a felvételen hallható legyen. —Megint nem a szobámban találsz.  Furcsa lehet, hogy ilyen sok a fény. Igaz? Megszoktam a folyamatos sötétséget mindazok után, ami fél évvel ezelőtt történt.  Tudod, még mindig nem ébredtél fel, én pedig az elmúlt napokban egyre kétségbeesettebb lettem. Nem vagyok rá büszke de, tudod én...–Chan nem tudta hogyan kellene folytatnia.

Tudta, hogy ha kimondja azt a pár szót, akkor a fiatal róla alkotott képe hamuvá válik. Az ausztrál soha nem mutatta ki a gyenge oldalát, mindig erős és magabiztos volt. Megingathatatlan.

Most mégis annyira aprónak tűnt, a kórházi széken ülve, hogy szinte elveszett a fehérség és klór keverékében.

Mély levegőt vett, szemeit a nyitott ablakra emelte.

—Tudod Inie, én megpróbáltam meghalni. Gyenge húzás volt, belátom és menthetetlenül sajnálom is. Woojin hyung alaposan megmosta a fejem az egész miatt, jogosan. Fogalmam sincs mi ütött belém, de nélküled annyira elveszett minden. A remény, hogy felkelsz pedig egyre fogy és fogy  Nem bírom, érted? Egyszerűen úgy érzem felemészt az egész belülről, ugyanakkor tudom, hogy mindez az én hibám. Nekem nincs jogom  élni de meghalni sem. Egyszerűen nem tisztázódott le bennem mi is lenne a helyes út.

Chan egy része megkönnyebbült, ahogy kiöntötte a szívét szerelmének.  Bár ahelyett, hogy egy kamerához beszélt, átmehetett volna párja kórtermébe, személyesen szintvallani.

De nem volt benne annyi bátorság.

Felállt a székről, megragadta a fekete ketyerét, majd lassú léptékkel haladt az intenzív osztály felé.

Jeongin kórtermébe belépve újra megteltek szemei könnyekkel, de nem sírt.

—Nézd milyen békésen alszol Jeongin. Fél éve pihensz ugyanúgy.

Közelebb lépett, majd kezét gyengéden húzta végig a fiatal fiú sápadt arcán. A sebek már mind begyógyultak, így egy gyönyörű és hibátlan arcot simított végig.

Jeongin szíve lassan dobogott, pulzusa sem volt magas. Külső szemlélőként úgy tűnhetett, mintha csak aludna.

—Könyörgöm kincsem, ne pihenj túl sokat, mert lehet, hogy most nem is, de előbb-utóbb belehalok a hiányodba.

Chan egy leheletnyi csókot hintett a kómában fekvő fiú homlokára, majd leállította a felvételt és visszasétált saját kórtermébe.

Huszonegyedik kazetta.