Utolsó szavak egyszerűen kikopnak majd, papírra vetett magányos betűk lesznek, melyeknek emléke fájó késként öli meg szíved törött darabjait. Egy év multán, mi az utolsó szavad Bang Chan?
𝙸 𝚕𝚒𝚟𝚎 𝚒𝚗 𝚝𝚑𝚒𝚜 𝚗𝚎𝚟𝚎𝚛-𝚎𝚗𝚍𝚒𝚗𝚐 𝚙𝚊𝚒𝚗...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
●If I'm gonna love someone, then let it be you●
—Sziiiia Inie baba. Hiányoztam? –a vidámpark zaja kissé elnyomta az éppen beszélő Seungmin hangját.
Most nála volt Bang Chan fekete kamerája, hiszen a társaság többi tagja felült a hullámvasútra.
—Képzeld, valahogy rávettük Chant, hogy tizenegy hónappal a baleset után mozduljon ki. Fura mód, elég hamar belement, Woojin hyungnak nem is kellett sokáig kérlelnie. Hmm, na mindegy. –rántotta meg vállát a fekete hajú, majd tekintete összeakadt az idősebb ausztráliéval.
Félé fordította a kamerát és így a kis, fekete szerkentyű tökéletesen rögzítette, ahogy Chan leejti a vattacukrát éS Woojin rögtön utána is nyúl.
Kívülről egy tökéletes párnak tűnhettek volna, de akadt egy apró bökkenő.
Woojin teljes szívéből szerette a fiút, de Chan összes porcikája Jeonginért könyörgött.
—Szia kicsi, mit csinálsz? –Hyunjin odaugrott a kamerázóhoz, majd hátulról átölelve belesuttogott a fülébe.
—Hyunjiniee, köszönj te is Jeonginnak! –a ketyerét visszafordította maguk felé, hogy a pasztéllrózsaszín hajú is üdvözölni tudja a kómában fekvő fiút.
—Hali tökmag. Hiányzol a társaságból, nélküled túl csendes, úgyhogy légyszi, igyekezz és ébredj fel Csipkerózsika.
—Hát ti meg mit ügyködtök? –lépett oda Changbin, Felix kezét fogva. —Én is akarok Inivel beszélni! NA! Add ide a kamerát. –Bin kikapta a fekete hajú kezéből, majd maga felé kezdte fordítani. —Jeongin! Tudod, hogy mi Felixszel nagyon szeretünk, igaz? Igaz. Szóval arra szeretnénk kérni, hogy mihamarabb vonszold ki a feneked a kórházból, mert mind aggódunk érted, de legfőképp Chanért. –a négy fiú Bin mondata után helyeslően bólintott, majd vitatkozni kezdtek azon, kinél legyen a kamera.
Chan és Woojin távolról nézték a négy fiút, kikhez időközben csatlakozott Minho és Jisung.
Chant belülről szétvetette a boldogság, hogy látja a barátait felhőtlenül örülni valaminek, mégis mérhetetlen szomorúság járta át egész lelkét, mert egyetlene nem lehet közöttük.
—Nem mész oda hozzájuk? –tette fel a kérdést az idősebb.
—Nem. Legyen ez a felvétel csak az övék, hiszen mind szeretik Jeongint, ahogy ő is viszont szereti a barátait. –felelte Chan, majd a mellette lévő épület falának támaszkodott.
Figyelte ahogy a kisebbek civakodnak, nevetnek és ordítanak. Figyelte, ahogy Woojin elmenve mellőle, próbálja rendre inteni sikertelenül őket.
Figyelte, hogy a családjává nőtt fiúk mennyire is összetartóak.
S ahogy ezek a dolgok pillantása alatt történtek meg, hirtelen bánta meg Jeonginnak tett ígéretét.
