Utolsó szavak egyszerűen kikopnak majd, papírra vetett magányos betűk lesznek, melyeknek emléke fájó késként öli meg szíved törött darabjait. Egy év multán, mi az utolsó szavad Bang Chan?
𝙸 𝚕𝚒𝚟𝚎 𝚒𝚗 𝚝𝚑𝚒𝚜 𝚗𝚎𝚟𝚎𝚛-𝚎𝚗𝚍𝚒𝚗𝚐 𝚙𝚊𝚒𝚗...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
○What's my thang, tell me now○
Chan reszketve ült szobája sötét burkában. Az eső halkan dobolt az ablaküvegen és a cserepeken, méginkább szomorúságot hozva az így is gyötrődő Bang Chan életébe.
A fiú remegett, a feje zúgott, fülei sípoltak és a tüdejébe áramló oxigéntől úgy érezte menten megfullad. Előredőlt, fejét egymás után ütlegelte, kezeit pedig szorosan füleire szorította, hátha csillapodnak a hangok.
Azok a sötét és hideg hangok, melyek folyamatos monoton hangon csak arra ösztönözték a fiatal ausztrált, hogy saját magát ostromolja.
A hangok, melyek idegennek hatottak, valójában Chan belső negatívumai voltak. A benne kialakult szorongás, várakozás és gyötrő magány visszhangzott elméjében, egyre inkább a padlóra küldve a fiút.
Egyedül volt otthon, édesanyja heti látogatását intézte Jeonginhoz.
Mindenki magára hagyta őt.
Felállt, letörölte arcára száradt könnyeit, majd a fürdőszoba felé indult. Megállt a tükör előtt, melyet nemrég cseréltek ki, hiszen legutóbb csúnyán elbánt vele.
Belenézett üres tekintetébe, aztán egy határozott mozdulattal, ököllel csapott a csempébe, egymás után többször.
—Annyira gyenge vagyok Jeongin. Annyira, de annyira gyenge.
A sós cseppek újra végigszántottak pirult arcán, lassan cseppenve a lefolyóba, finoman, esztétikusan keveredve Chan kiserkent vérével.
Kinyitotta a kagyló feletti szekrényt, hogy néhány szem nyugtatóval csillapítsa indulatait.
Lassan baktatott vissza szobájába, majd a puha párnák menedékébe burkolózva hallgatta, amint a felhők szenvedésének dallama vigasztalja a zokogó természetet.
