Utolsó szavak egyszerűen kikopnak majd, papírra vetett magányos betűk lesznek, melyeknek emléke fájó késként öli meg szíved törött darabjait. Egy év multán, mi az utolsó szavad Bang Chan?
𝙸 𝚕𝚒𝚟𝚎 𝚒𝚗 𝚝𝚑𝚒𝚜 𝚗𝚎𝚟𝚎𝚛-𝚎𝚗𝚍𝚒𝚗𝚐 𝚙𝚊𝚒𝚗...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
○you got me fly so fast○
Chan a nappalija kanapéján foglalt helyet. Arcát a hatalmas ablaküvegen beszűrődő nap ragyogta be, amint ő törökülésben figyelte az előtte ülő két fiút.
Woojin és Changbin voltak a sorosok Chan felügyeletére. Amióta az ausztrál látszólagosan szenvedni és gyötrődni kezdett, folyamatosan a mélység felé zuhanva, azóta a kilenc tagú társaság maradék hat embere felváltva, páronként lebzseltek a fiatal férfinál.
Persze kezdetben az ausztrálnak fikarcnyi kedve és ereje sem volt a bébicsőszökhöz, mitöbb, a tudat, hogy vigyáznak rá és árgus szemekkel figyelik, nyomasztotta és belülről lepte el őt idegességgel.
Nem voltam kisgyerek, így nem volt szükségem reggeltől tartó gardedámokra, akik minden lépésem tökéletes pontossággal kielemzik.
Felrúgták a nyolc hónapnyi magányom , mely eddig teljességgel ellepett, kiszakítottak az örökös önmarcangolásból, és elérték, hogy boldogabbnak érezzem magam.
Aztán egy idő után kezdett beletörődni a folytonos váltogatásba s lelke egy része megtelt boldogsággal és hiánytalansággal.
Ez pedig nem volt jó sem helyénvaló.
Chan úgy érezte bűnt követ el, amikor ajkai közül kiszakadt egy-két harsány nevetés, ettől pedig a lelkét méginkább felemésztette a mérhetetlen bűntudat és önhibáztatás.
Úgy vélte, hogy Jeongin miatta fekszik több, mint fél éve kómában, így neki nincs joga ahhoz, hogy jól érezze magát, ha a másik fele szenved.
A fiúk nem látták, de az ausztrál apránként láthatatlanul hullott a porba, agyában folyamatosan a halálának esélyeit mérlegelve.
Hiszen Chan továbbra sem mondott le őrülten kiábrándító tervéről, melyet Felix, mint a legégetőbb titok, úgy őrzött magában.
—Hyung, hol a kamerád? –Changbin rekedt hangja kiszakította gondolataiból.
—Fent az emeleten. –válaszolta, majd hagyta, hogy a kisebb felszaladjon az említett kütyüért.
Bin megszerezte a kis fekete kamerát, aztán az asztal közepére helyezve, elindította a felvételt.
A három fiú egymás mellé telepedett le a kanapén, Chant engedve középre.
—Szia Jeongin! Nézd kik vannak ma itt. Woojin hyung és Changbin reggel óta lebzsel nálam, sőt Bin még a fél hűtöm is kizabálta.
—Hyung! – Changbin mérgesen, mégis némi pajkossággal csapott a beszélő kezére. —Neked is főztem, úgyhogy kérlek ne égess le Inie baba előtt.
—Nem kell ahhoz Channak megszólalni, hogy te beégesd magad, Seo.
Woojin felszólalása után a két fiú szócsatáját rögzítette az ausztrál fiú kamerája.
Chan a háttérbe szorulva figyelte két barátját, tökéletesen bevésve emlékeibe a nevetést és felszabadultságot. Megpróbált a hátra lévő idejében minden közös momentumot elraktározni, ezzel elfacsarítva keserű szívét.
Addig akart a boldog pillanatokra emlékezni, amíg még nem volt késő.
Sajgó, kínkeserves tekintettel fordult a kamera felé, letörölve egy kósza, kövér könnycseppet, majd egy elsuttogott szeretlek után, lezárta a felvételt.
