Utolsó szavak egyszerűen kikopnak majd, papírra vetett magányos betűk lesznek, melyeknek emléke fájó késként öli meg szíved törött darabjait. Egy év multán, mi az utolsó szavad Bang Chan?
𝙸 𝚕𝚒𝚟𝚎 𝚒𝚗 𝚝𝚑𝚒𝚜 𝚗𝚎𝚟𝚎𝚛-𝚎𝚗𝚍𝚒𝚗𝚐 𝚙𝚊𝚒𝚗...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
●It's hard for me●
—Szia Jeongin. Utoljára egy hete volt, hogy beszélgettünk volna, és nagyon sajnálom. Egyszerűen amióta itt volt Jisung és belefeledkeztem a történésekbe rosszul éreztem magam. Nem voltam képes eléd állni. Nagyon szégyenlem magam Inie, remélem megbocsájtasz nekem. –motyogta a barna hajú fiú, kezeivel erősen szorítva párnáját magához.
Újfent maga alatt volt, úgy érezte, mintha egy hullámvasúton zakatolna hol fent hol lent találva magát. Olykor boldogságot érzett, de ha újra egymaga volt a gondolatai társaságában, ismét magába roskadt.
Mindez szüntelen így ment, már 3 hónapja.
—Képzeld, ma jártam a kórházban. Pont anyukád volt bent, így beszélgettünk egy pár percet. Tudod, mindig is irigyeltem, hogy ennyire aranyos édesanyád van. Nagyon szeret téged Jeongin és borzasztó látni a keserűséget a mindig vidám szemeiben. Hiába próbál mást mutatni, belül ő is elveszett, mint ahogy én, vagy az édesapád. Csak ők erősebbek nálam. –Chan félszegen emelte tekintetét a polcra tett kamera felé.
Nem mert belenézni, mindazok után, hogy be kellett látnia, ő volt az, aki ebbe a kilátástalan állapotba sodorta a fiatal fiú összes szerettét.
Viszont egyetlen egy dolgot nem tudott.
Egyedül Chan volt az, akit belülről emésztett fel, marcangolt szét és taszított a sötétségbe ez az egész. Egyedül ő volt az, aki nem mert kiszakadni az örökös szorongásból, akit nem hagyott nyugodni a 'mi lesz ha' kezdetű rengeteg végkimenetelt tartogató mondatkapcsolat. Nem tudta úgy élni az életét, ahogy a baleset előtt tette. Nem akart senkit látni, nem akart senkivel beszélni, egyedül csak a szobája szorító magányát akarta érezni, ahogy az körbeölelve telepszik mellkasára, hagyva, hogy lélegzetvételei ólomsúlyuvá váljanak.
— Szerettem volna beszélni az orvosoddal, de édesanyád finoman fogalmazva eltiltott tőle. Azt mondta, jobb lesz nekem, ha nem kérdezősködöm. Nem értettem a megnyilvánulását, de ráhagytam. Nem akartam felzaklatni a makacsságommal. –szorosabban ölelte a párnát, miközben szemeiből előtörtek a könnycseppek. — Félek Jeongin, határozottan rettegek attól, hogy valami balul fog elsülni. Attól, hogy nem fogsz felébredni és ez majd az én lelkemen fog száradni. Mert az én hibám mindez. Én okoztam, én és a gondatlanságom. Nagyon hiányzol kicsim, napról napra egyre jobban. És ez a távolság felemészt belülről. Nem bírom sokáig. Kérlek Jeongin, könyörgöm neked ébredj fel. Nyisd ki a szemed egyetlenem.
Chan hangja a mondat végére sírásba fulladt. Az apró cseppek folyamatosan szántották végig halvány, sápatag bőrét, a kamerán keresztül tökéletesen láthatóvá téve a gyötrelmét.
Mert Chan már nem szenvedett, hanem gyötrődött, gyötörte és kínozta magát azért, amit elkövetett.
