One year |Chanin| ✔✔

●run●

○I'm dreamin a dream every night○

Chan lassan szedte lábait az őszi falevelek rengetegében. Lehajtotta fejét, felhúzta fekete kabátja kapucniát és elindította kedvenc zenéit.

Csak sétálni akart.

Sétálni a színes levelek avarjának rengetegében, hogy érezhesse a nap erőtlen melegét sápatag bőrén.

Az érzések ellepték őt és nem hagyták szabadulni. Hónapok óta tartó szenvedése minden csepp jót is kiölt belőle, nyomatékul hagyva a fekete mélységet, amely teljesen beszippantotta az ausztrál fiút.

A napok rohamosan teltek, ahogy a kinzó percek is. Beléptek a tizenkettedik hónapba, így Chan ígéretének dátuma mérhetetlenül közel merészkedett hozzá.

Jeongin pedig továbbra is a kórház fehér falain belül feküdt, már lassan egy éve.

Ez pedig az idősebb lelkében olaj volt a tűzre. Felgyújtotta félelmét, és folyamatosan táplálta, szította, hogy a gyönge lelkét teljesen feleméssze, a rettegés martalékának ajándékozva.

Chan komótos léptekkel haladt a kórház csöndes folyosóin, egészen szerelme szobájáig. Délután volt, így pár kósza lélek lézengett a fertőtlenítőtől bűzlő épületben.
Az ausztrál elérte a csukott ajtót, majd egy hatalmas lélegzetvétel után, lenyomta a kilincset.

Itt volt az idő.

Felkészült rá.

Búcsúznia kellett...

—Szia kicsi Jeonginem, édesem. –ráfogott a fiú sápadt kezére, majd egy apró csókot hintett  rá. — Még mindig gyönyörű vagy és ártatlan. Belesajdul a szívem, ha belegondolok abba, hogy pár nap múlva talán már soha nem is láthatlak. De hidd el nekem Jeongin, minden jobb lesz. Mindennek jobbnak kell lennie azután.

Chan leült az ágy melletti székre, majd a beállt csendben Jeongin szívének ütemes dobbanását hallgatta, amint a műszerek idegesítő csippegése visszhangot vert fülében.

Tekintetét felvezette az ablakra, amin a nap lankadó sugara nehézkesen, de bejutást nyert magának.

—Tudod Jeongin, fogalmam sincs, hogy mit miért teszek.  –újra beszélni kezdett, de ezúttal nem nézett a fiatalabb fiúra.  —Nem tudom miért ragadtam le a hónapokkal ezelőtti eseményeken, ahogy azt sem tudom, hogy miért lettem ennyire elveszett. A szüleid köszönik szépen, élik tovább az életüket, ahogy a fiúk is. Mindenki más rajtam kívül boldog, vagy csak felszínesen az, viszont én összetörtem.  És ez a szó nem fedi a valóságot. Széthullottam Jeongin, a megtörténtek rabjává váltam.  Kreáltam magamnak egy önpusztító börtönt, mely az életben soha nem hagy magamra. Talán a vétkem sodort ide, talán a mérhetetlen szerelem, fogalmam sincs baba.

Chan megszorította a fiú kezét, majd felállva csókot hintett annak kiszáradt, mézédes ajkaira.

—Most mennem kell Jeongin, de ígérem, hogy holnap újra eljövök.  Eljövök addig, amíg még nem késő.  –az ajtóból még visszapillantott a mozdulatlan, békésen alvó fiúra, s suttogott szavai lengét be a szobát . —Szeretlek Yang Jeongin.

Ahogy elhagyta a kórházat, telefonja idegesítő csengőhangja zavarta ki melankóliájából.

—Mit szeretnél Woojin hyung?