Utolsó szavak egyszerűen kikopnak majd, papírra vetett magányos betűk lesznek, melyeknek emléke fájó késként öli meg szíved törött darabjait. Egy év multán, mi az utolsó szavad Bang Chan?
𝙸 𝚕𝚒𝚟𝚎 𝚒𝚗 𝚝𝚑𝚒𝚜 𝚗𝚎𝚟𝚎𝚛-𝚎𝚗𝚍𝚒𝚗𝚐 𝚙𝚊𝚒𝚗...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
○I'm like the autumn leaves○
Bang Chan reszketve ült le szobája ágyára. Most otthon volt, hisz Jeongin szülei finoman szólva ráparancsoltak, hogy hagyja el a kórházat pár napra a saját érdekében. Chanra is ráfért a pihenés. Szemei vörösek voltak, duzzadtak, tekintete ürességet és elveszettséget tükrözött, lábai remegtek az alvás hiánya végett.
Mondd Inie, hogy várhatják el tőlem, hogy itthon üljek miközben te az életedért küzdesz?
A fiú belecsapott a puha párnák közé, fejét üvöltve temetve be oda. Fájt neki, mérhetetlenül fájt a tudat, hogy kedvese két hét után sem tért még magához. Magát hibáztatta a történtekért, elméjét elborította az öngyűlölet ködje . Úgy vélte, ha a másik szenved, akkor neki sem szabad lazsálnia.
Ha te szenvedsz én is szenvedek.
Berontott a fürdőszobába és szembenézett a kagyló feletti tükörrel. Undorítónak találta a saját tükörképet. Egy gyilkost látott meg pillantásaiban, így ökölbe szorította kezét, majd egy hatalmasat csapott az üvegbe. Öklét felsértették a szilánkok, a vére lágyan csepegett a fehér csempére, megnyugvást juttatva tulajdonosa lelkébe.
Elvesztem Jeongin. Elvesztem és te nem vagy itt, hogy újra megments saját magamtól. Én vagyok az, aki mindezt okozta, akkor miért nem én bűnhődök?
Chan megfogott egy nagyobbacska tükördarabot, majd jobb alkarja puha húsába mélyesztette. Ámulattal nézte, ahogy a hegyes, átlátszó darab felszántja bőrét, miközben a vékony csík mentén apró réseken feltör a vér. Miután eleget bántotta magát, a hideg csempének támasztotta fejét. Lehunyta szemeit és visszaidézte Woojin szavait, melyeket pár nappal ezelőtt hangoztatott a kórház tisztítószagú, steril szobájában.
Talán mégis meg kellene fogadnom hyung szavait.
A barna hajú lassan felállt, véres karjára hideg vizet engedett, majd átkötötte két réteg fáslival. A szilánkokat nem söpörte össze, nem volt már ereje hozzá. Lassú léptekkel visszavándorolt szobája sötét falai közé, maga után kulcsra zárva az ajtót. Újfent leült az ágyra, hosszan kifújta az eddig bent tartott levegőjét, majd bólintott. Még maga sem tudta kinek, talán Woojin képzeletbeli alakjának, vagy épp a saját lelkének, valamiféle biztosítás képpen. Takaróját felhúzta, maga köré tekerte, majd a szekrényre készített apró kamera piros pontjába nézett.
—Szia Jeongin. Képzeld, már két hete nem hallottam a gyönyörű hangod. Csak ott fekszel egy helyben, sápadtan és szótlanul. Egyetlen jel arra, hogy élsz azok a francos géppittyenések. Nem tudom meddig bírom ezt még ki nélküled. Fogalmad sincs mennyire rossz ez nekem! Mérhetetlenül hiányzol Inie és nagyon fáj, hogy miattam kerültél ebbe az állapotba. Remélem hamarosan felébredsz, mert úgy érzem tartozom a bocsánatkéréssel. Ha én nem lennék, talán soha nem kerültél volna ilyen helyzetbe. Egy csődtömeg vagyok. Nem bírom. Én ezt... Én...Én...
Chan hangja elcsuklott, nem tudta befejezni a mondatot. Könnyei ismét, mint a záporeső, úgy távoztak lélektükreiből. Bal kezével letörölte krokodilkönnyeit és ismét a kamerába nézett.
De ezúttal mosolygott.
— Kérlek ne nézz engem most, nem vagyok szép látvány. Holnap találkozunk Jeongin.
Kezét előrenyújtotta, majd leállította a felvételt.
