A remény útja ✔Befejezett

30.《Utolsó küldetés》

Chicago köztudott, hogy híres a gengszterháborukrol, elég, ha annyit mondok Al Capone. Mai napig folynak a bandázások szinte lehetetlen tiszta maradni eben a bünős városban.

Elég komoly küldetésünk volt a főnökkel. Büszke is voltam rá, hogy végre elértem, azt hogy meg bízik bennem sok évbe telt, de sikerült.

Nem ez volt az első ilyen bevetés mégis valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kezdett rajtam eluralkodni, amit próbáltam elnyomni, hogy tehessem a dolgom.

Nem volt időnk tárgyalni rögtön tűzharcba keveredtünk. Ketten voltunk egyek, fedeztük a másikat. Egyszerre mozogtunk, mintha előre megbeszéltük volna, most éreztem igazán, hogy az évek alatt milyen jó partnerek lettünk teljesen összecsiszolódtunk. Az életünk egymás kezében volt puskapor vett körbe az egész raktárban zúgott a fejem.

Ennyi év után is nehéz volt hozzá szokni az éles lövés hangjához. Hirtelen elcsendesült minden és csak azt hallottuk, ahogy fújtattunk.

- azt hiszem, nem kell ide erősítés - jegyeztem meg viccelődve de, ö komoly maradt óvatosan ment előre én követtem aztán vizsgáltuk a testeket, amiket ki lőttünk úgy tűnt senki nem élte túl.

- Most már telefonálhatsz -mondta határozottan, amire én rögtön a fülemhez emeltem a mobilt, pár centire álltunk egymástól ö még mindig vizsgálódott fél szemmel figyeltem. Aztán eltűnt a látókörömből. - na most meg mi van, találtál valamit? - szóltam utána közben még mindig tartottam a telefont a fülemhez vártam, hogy bemérjék a hívást. A magán akció mindig kockázattal járt ez pont ilyen volt kellet, az erősítés az utolsó pillanatban.

-Johnny! - hangosan kiáltotta a nevemet majd egy lövés és leterített a földre testével védett, mint egy páncél. Rám nehezedett pár másodpercig moccanni se bírtam majd óvatosan legurítottam magamról éreztem, hogy nagy baj van. Végig tapogattam és láttam, ahogy véres lesz a kezem, felfogta a lövést, hiába a mellény itt nem segített áthatolt a testén a golyó, egyenesen a szívét érte. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem szét szakítottam a ruháját, kioldottam a mellényt és rányomtam a tenyerem a mellkasára próbáltam el állítani a vérzést aztán a szemébe néztem.

- Nem lesz semmi baj -mondtam határozottan a szemei beszéltek mint aki hisz nekem, bízik bennem. A vére megállíthatatlanul szivárgott a kezem között, fájdalmas volt a felismerés, hogy nem tudok segíteni rajta.

Mindkét kezével kapaszkodott a karomba, amit most úgy éreztem, hogy gyenge.

- Itt vagyok, csak maradj velem, kérlek-mondtam halkan. Fulladni kezdett majd köhögő rohama volt erősen rá szorított a karomra mélyen a szemembe nézet

- Vigyázz a lányomra - kérlelt gyenge hangon bólogatni kezdtem.

- Maradj velem -Pillantottam rá tehetetlenül Körbe néztem segítség után kutatva a csend még borzasztóbbnak hatott. -Soha ne hagyd magára - dadogta - könnybe lábadt a szemem erősen, fogtam a karjaimban végül teljesen elengedett, már nem kapaszkodott belém. Lehunyta a szemét görcsösen öleltem magamhoz megmarkoltam a ruháját.

- Ne hagyj, itt kérlek, mi lesz velem nélküled -hangosan zokogtam képtelen voltam tovább erős lenni. Ez a hatalmas fájdalom, úgy éreztem szét, feszíti a mellkasom éreztem, elvesztem a józan eszem most tudatosult igazán, hogy ö menyit jelent és mit tett értem az évek alatt és most az életét adta.

Elvesztettem az időérzékem, fogalmam se volt hol vagyok, amire ránk találtak nem tudtam mennyi idő telt el de, nem engedtem el őt egy percre sem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a nevemet ismétli egy férfihang, ami visszhangzott a fejemben. -Johnny minden rendben ki visszünk innen -én csak bámultam meredten előre. - Elkaptuk azt, aki rátok lőtt! - ezzel a mondattal ki zökkentett.

- Hol van? - fel néztem rá határozottan - Most szállítják el - válaszolt Megindultam kifelé a sötét raktárból a vakító fény zavart meg egy pillanatra de csak mentem előre a beton rengetegben ahol a kollégák várakoztak. Ki szúrtam az autót ahol ült ez a kegyetlen gyilkos egy pillanat alatt ki szedtem a járműből mindenki csak bámult némán.

Majd próbált vissza fogni az egyik rendőr meg fogta a vállam erősen, rá néztem egy pillanatra és tudta, hogy semmit nem tehet ellenem. Most halt meg ez az ember, akinek mindent köszönhetem minden jót az életbe. Fel adta és hátrált vissza néztem a gyilkosra.

- Tudod, mit tettél? - közelebb hajoltam hozzá ö meg csak önelégülten mosolygott.

- Hogyne tudnám egy rohadt zsaruval kevesebb - hosszan behunytam a szemem úgy éreztem ez a tetőpont ennyi és cselekedtem ész nélkül egyenesen a szívihez, nyomtam a pisztolyt. - Megdöglesz! - habozás nélkül lőttem. Végig csúszott az autón a földön csuklott össze. Remegni kezdtem, viszont láttam magam az autó üvegén tiszta vér voltam, az egész ruhám, az arcom. Aztán hirtelen minden elsötétült.

A kanapén tértem magamhoz, szörnyen egy kényelmetlen bútor volt ismerős fájdalom a derekamba nyílalt. Lassan tisztult a kép előttem meg számolni sem tudom menyi alkalommal ébredtem itt fel Jeff irodájában.

- Lassan felültem, rá néztem a forgószékre, ami üres volt de én még is hallottam, a hangját, és ahogy mondja „Visszatértél"? -azt hiszem sokkot, kaptam tisztában voltam azzal, ami történt de nem voltam képes elfogadni. Hátra fordultam és láttam az ablakon át a reluxa résein az embereket meredten bámultak előre csendben. -Ez nem lehet a valóság, ugye nem. -megráztam a fejem hosszan behunytam a szemem és hangosan ismételtem. -Ébredj fel, ébredj. -de aztán semmi csak ez a kibaszott csend ez őrület. Fel álltam kicsaptam az ajtót mindenki engem bámult. -Késik soha nem szokott késni én, vagyok az aki... - elhadartam a mondatott. -de aztán leálltam újra ez a kurva nagy csend. -Meg várom, amíg ide ér.

- folytattam és visszamentem az irodájába, becsaptam az ajtót. Ledőltem a kanapén, hosszan pislogtam elnyomott a fáradtság, küzdöttem ellene, de mint hiába álomba zuhantam.

Hirtelen kinyílt a szemem-felriadtam. - a jelentést, meg kell, írjam. - sokat pislogtam és azonnal neki álltam, leültem az asztalához, a kezembe fogadtam a tollát, és írni kezdtem az üres lapon. -fel néztem -szia -mondta szelíden- egyből kipattantam a székből meredten bámultam őt. -szia. -mosolyogtam -szia -újra köszönt és ő is mosolygott. -Még soha nem tettem ilyet. -mutattam az asztalra. -Még nem ültem ide. -Nem baj jól tetted. -súgta mosolygót halványan, amit felváltott a sírás. -Tudod...- könnyezni kezdtem -bólogatott -Igen Johnny tudom, hogy apa meghalt. -Én...- képtelen voltam erős maradni nem tudtam tovább beszélni egyszerűen csak fájt kegyetlenül, hatalmas volt az üresség. -Mit tegyek? -súgtam -Most mit tegyek. -Ölelje át -magához húzott és erősen szorítottam őt és hangos sírás tört ki belőlem. -Elvettem tőled az apádat. -zokogtam -Ez nem igaz. -reszketett a sírástól de próbált vigasztalni. -Megmentett engem... megint. -ettől még hangosabban sírni kezdett. -De én ezt nem fogadhatom el ez így nincs rendjén. -megfogtam a vállát, és a szemébe néztem. -Nekem kellet, volna, nem neki. - Nem Johnny, ez a helyes sorrend ő meg mentett téged, hogy velem lehess. -hosszan behunytam a szemem. Majd leültem a kanapéra és fogtam a fejem leült ő is mellém. Végig simított a combon majd megfogta a kezem, amit meg szorított erősen. -Rá néztem -Még nem fogadtam fel, és nem tudom mikor fog bekövetkezni de, azt tudom, hogy most erősnek kell lenned jobban, mint valaha, ezért a kisemberért. - a hasára nyomta a tenyerem a szám is tátva maradt nagy szemekkel, néztem rá. -megnyaltam a számat, nyeltem egy nagyot. elmosolyodott. -apa leszel. -súgta - a kezembe temettem arcom és ismét sírtam csak most azt örömtől.