Arany trónok és holdfény fátylak | HOBBIT FANFICTION |

Prológus

Aznap minden néma volt. A szél nem fújt, a szolgák nem beszéltek. A lány egymagában ült, a szobája közepén. Órákon, napokon át várt, biztos volt benne, hogy érte is eljönnek. Gyermek volt még, ártatlan. Nem tudhatta mi történik. Csak annyit tudott, hogy a legkedvesebbek, tünde anyja és herceg atyja, már nem voltak vele. Az öreg dajka elmondta mi történt: "Elvitte őket az éj. Nem jönnek vissza." A kis hercegnő pedig csak várt és várt, az Éjre, hogy őt is elvigye. Aztán a napokból hónapok lettek, a hónapokból évek, ám az Éj nem jött. A leány teste lassan változni kezdett, gyermeki elméje fejlődött és végül megértette. Nem várt tovább.

- Indulnunk kell - terelte gyengéden úrnőjét Eline a várakozó hintó felé. Lady Talessa Quinmaer habozott, bánatos tekintetét alig tudta levenni otthona borús, szürke falairól. A csupasz kő nem nyújtott szép látványt, nem is tűnt hívogatónak, vagy erősnek. Az öreg kúria kívül-belül sikár volt, aki csak tudta elkerülte, az ott élők pedig szőnyegekkel és színes dekorációkkal próbálták otthonossá tenni. Eline soha sem értette miért ragaszkodik úrnője ennyire ehhez a dohos, sivár helyhez.
Ő maga csupán a szülei nyomására vállalt cseléd munkát ezen a helyen, még fiatal lánykorában, és az egyetlen ok, amiért nem futott még világgá, az a törékeny, holdfény hajú úrnő. Alig öt éve, a házvezető asszony úgy döntött, Eline épp eléggé tanult ahhoz, hogy megfeleljen az úrnő szobalányának és társalkodónőjének. Az akkor tizennégy éves leány nem tudta értékelni ezt a nagylelkű előléptetést, túlságosan lekötötte a rettegés. Alig jegyzett meg valamit a komorna hosszan-tartó útmutatójából, és kis híján összeesett, amikor az megparancsolta neki, hogy járuljon az úrnő elé. Mostanra már belátta, hogy viselkedése nevetséges és ostoba volt, ami miatt még mindig a konyha személyzetét hibáztatja. Elvégre ők voltak azok, akik elhitették vele a sok szóbeszédet és hazugságot a ház asszonyáról.

Persze, amikor megismerte Lady Talessát, a félelmei hamar elmúltak. A hölgy meglepően fiatal volt, csak pár évvel több, mint Eline akkortájt. A ház népe nem ismerte őt, a lakosztályát csak fátyollal takarva hagyta el, ám amikor Eline elé járult, arca fedetlen volt. A szoba közepén lévő terjedelmes díványon ült, szálfaegyenes háttal, az ajtóval szemben. Tejszínű ruhájával szinte beleolvadt a terem fehér garnitúrája közé. Gyönyörűséges volt. A fiatal cseléd alig talált szavakat, amik leírhatják szépségét. Abban a pillanatban azt gondolta, hogy egy istennővel áll szemben, vagy annak faragott márványszobor másával. Amit látott, ha lehet, még tovább fokozta félelmét és már-már azt fontolgatta, lesz-ami-lesz, elmenekül. Ekkor azonban a ház hölgye rámosolygott. Nem hideg, kényszerű mosoly volt, hanem őszinte, sugárzó, bár egy észrevehetően szomorú éllel és Eline félelme elszállt. Ez után hamar összebarátkoztak. Mint kiderült, a fehér hölgy igazán szerethető és kedves személyiség, nem az a hűvös, számító nő, akinek leírták. És bár néha még mindig eluralkodik rajta a melankólia, amiből még Eline is alig képes kizökkenteni, a lány bátran állíthatja, hogy úrnőből és szolgából bizalmas barátnőkké váltak.

Talessa, bár tegnap még egészen biztos volt a döntésében, mára már megkérdőjelezte magát.
Alig néhány hete levele érkezett távoli tünde rokonától, Elrond úrtól, egy meghívó Völgyzugolyba, a tünde otthonába, Lady Talessa és kísérete számára. Amikor aznap vacsora közben megemlítette, és javaslatot tett az invitáció elfogadására, mind barátnője Eline, és szeretett házvezetőnője, Bertra egyetértettek vele, lelkesedésük felbátorította a lányt. Így Talessa félretette minden félelmét és hezitációját és megszervezte az utazást.
Most, visszatekintve házára nem tudta figyelmen kívül hagyni a rettegést, ami a gerincétől indult, és most már egész testében érezte. Soha nem tette ki a lábát erről a területről. Soha nem hagyta el birtoka határait, még a közeli faluban sem járt. Már épp azon volt, hogy lemondja az egészet, és visszafordul, de ekkor az egyik ablakban meglátta a két halovány alakot. A szüleit. Arcuk az évek során egyre homályosabb lett, alakjuk áttetszőbb, de mégis ott voltak, mindig, és Talessa ráébredt arra, hogy, ha most nem hagyja el ezt a helyet, örökké itt ragad.

Hátrálni kezdett, öntudatlanul, amíg bele nem ütközött barátnőjébe. Eline aggódva nézett le rá, egy pillanatra minden megdermedt, kivéve a lány rakoncátlan, tűzvörös fürtjei, melyeket a gyengéd szél fel-fel kapott. És ez elég is volt Talessának, hogy kizökkenjen kábulatából. Meglepő érzett határozottsággal lépdelt a hintóhoz és az inas felé nyújtott kezét figyelmen kívül hagyva felpattant az ülésre. Bertra felhúzott szemöldökkel nézett rá, de ajkain mosoly látszott. Eline felsegítette az őszülő asszonyt, majd maga is felkapaszkodott és helyet foglalt Talessa mellett. Az inas még tétovázott az ajtóban, láthatóan nem volt biztos abban, hogy becsukja-e vagy várjon még. Talessa lecsukta a szemét, és mély levegőt vett. Majd kiadta a parancsot:
- Indulás!

***

Ezzel egy időben tizenhárom törp, egy varázsló és egy hobbit dicsőséges kalandba indult, a Magányos Hegyhez, Erebor, Durin népe ősi hazájának visszaszerzésért.

Középfölde interaktív térképéért látogassátok meg ezt az oldalt: LOTR Project (Map)