Eternal Life - Bucky Barnes ✔️

Ötödik

A szemei kipattantak.
Egy műtőasztalon feküdt. Körülötte nem volt senki, a kezei és a lábai is le voltak kötözve.
Lassan tért magához, bele telt neki pár perbe hogy ismét érzékelni tudja a körülötte lévő világot.
Ekkor csapott bele a felismerés. A bal tenyerét nem érezte, ahogy a jobb bokáját sem.
Ekkor rápillantott mindkettőre. A tenyere és az ujjai helyett vas protézis állt ki a karjából, szintúgy a bokájánál.
-Áh látom felébredt. - szólalt meg egy férfi oroszul - Hogy érzi magát? Elég csúnyán sebesült meg mikor lezuhant a vonatról.
A lány mozogni kezdett. Próbált volna a kötésekenazítani, de azok erőteljesen szorították.
Az alhasába egy égető fájdalom nyilat be.
-Igen akartam mondani - folytatta oroszul - Ne nagyon mozogjon. A petefészkei most lettek elköttetve. Igen fájdalmas érzést hagyhat maga után.
A lány tehetetlenül visszazuhant az asztalra.
A férfi intett valakinek, majd orvosok és katonák özönlettek be a terembe.
-Nem nagyon lesz szüksége kiképzése. Katona volt, vihetik a törlésre - a férfi valakihez beszélt oroszul.
Az ajtó kicsapódott elötte, és az asztalt tolni kezdték.
-Hé mégis hová visznek? - oroszul szólalt meg, bár gondolhatta volna hogy fölöslegesen. Semmit nem mondtak neki.
Pár perc után betolták egy újabb szobába.
-Kelljen fel, és ülljön át oda.
A lány engedelmeskedett.
Ráraktak a fejére egy gépet és a fogai közé is rakták egy védőt, hogy ne harapja le a nyelvét.
Az előbb látott férfi egy bőr kötésű könyvet vett elő, rajta egy fekete csillaggal.
Lassan nyitotta ki a könyvet, nem sietett el egy mozdulatot sem. Mintha tudatni akarta volna a lánnyal hogy itt ő a főnök. Itt ő mindent megtehet.
-Haza - kezdte el a férfi oroszul, és körözni kezdett körülötte.
A lány agyában összekeveredtek a gondolatok.
Ez a hazája. Vagy nem? Olyan réginek tűnt az az emléke amikor Amerikában volt.
-Kettő.
Két év. Két évet pazarolt el a katonaságnál. Elpazarolta volna? Nem igazán emlékszik már.
-Fekete.
Egy emlékkép csúszott a fejébe. Egy férfié. Olyan, boldognak tűnt mellette.
-Naplemente.
Utoljára mikor is látott naplementét? Nem emlékezett rá. De ha bele gondolt már nem is igazán emlékezett semmire.
-Éjfél.
Ismét egy emlékkép. Ismét ugyanarról a férfiról. Csak most egy ebédlőben. Mi lehetett a neve? A lány bármennyire is szeretett volna emlékezni rá, nem tudott.
-Vasút.
Ott kezdődött minden. Vagy nem kezdődött? Olyan réginek érezte azt már.
-Szakadék.
A szakadék. Ahonnan lezuhant. Ahol együtt voltak még utoljára... Bucky. Igen. Ez volt a neve.
A fájdalom egyre erősödött benne. A kikötözött végtagjai megfeszültek.
-Nulla.
Az utolsó szó hallatán a lány teste elernyedt. Mintha elájult volna. De az előtte álló férfi pontosan jól tudta hogy nem ez történt.
- Доброе утро, солдат. [Jó reggelt, katona]
A lány szemei kipattantak. Majd érzéstelen hanggal válaszolt is neki.
- С нетерпением ждем заказа. [Várom a parancsot]

Bucky Szemszöge

3 nappal a vonatbaleset után.
Amerika, Howard Stark egyik lakásán

A férfit Stark szállásolta el a történtek után. Steve és Peggy megtiltotta neki hogy visszamenjen a kiképzőhelyre, de azt sem akarták hogy egyedül legyen. Így vállalta be Howard Bucky elszállásolását. De inkább nem igazán volt ebben választása, de ez már igazán más téma.
-Figyelj James enned kell valamit.
Howard ismét Bucky szobája előtt áll, bármiféle mozgásra bír a őt. A férfi napok óta elíg evett, este pedig nem tudott aludni. Ha igen az is csak rémálon volt.
-Mondtam már hogy nem vagyok éhes Stark.
Bucky visszagondolt az étkezőben töltött beszélgetéseikre. Akkor még minden olyan jó volt. Nyugodt.
Nem is vette észre hogy a szemei könnybelábdtak.
-Nemár James. - leült az ágya mellé, majd fél vállal átölelte a katonát.
Mindketten tudták hogy Stark nem igazán volt jó a vígasztalásokban, inkább elvonult ha valakit sírni látott. De most mégis itt volt mellette, amit Bucky nagyra értékelt.
-Randink lett volna. - motyogta maga elé - Lett volna egy randink.

2 évvel később

A lány gyorsan hozzá tudott szokni az új környezetéhez. Bár nem igazán volt viszonyítási alapja ehhez képest.
Tudta hogy jött valahonnan. Tudta hogy nem ez volt az otthona, csak egyszerűen nem emlékezett rá. Vagy nem is akart rá emlékezni? Nem tudta eldönteni.
Mostmár ez volt az otthona. Ezt pedig már réges rég elfogadta.
-Katona. - Szólította meg a parancsnok a lányt.
Éppen a késdobálást gyakorolta. Bár nem igazán kellett neki, hisz a legtöbb mindenben jó volt. Egyszerűen ezt szerette a leginkább csinálni.
A Parancsnok ledobott elé egy aktát.
-Ezt olvassa át, a Kapitány egy húsz perc múlva várja a celláknál.
A lány lerakta a késeit és a kezébe vette az aktát.
Csak legfelsőbb KGB és SS Engedéllyel.
188.akta, 15. Projekt - A tél katonája.

-Nem értem ehhez miért kellenék én.
-Maga fogja tesztelni az alanyt miután az orvosok és a kutatóink végeztek vele.
A lány bólintott.
Gyorsan átfutotta az aktát. A 2 év alatt már kapott pár ilyet, azt is tudta nagyon jól hogy róla is van egy pontosan ugyan ilyen akta.
Nem volt benne sok információ. A neve szerepelt benne, az adatai, és a származása, családja, családi állapot nameg hasonlók. Csak a szokásos szöveg.
A lány visszaadta a mappát a parancsnoknak, a késeit pedig visszarakta a derekára rakott tokba.
-Menjen.
A lány bólintott, majd otthagyta a parancsnokot, és ahogy mondták neki a cellák felé vette az irányt.
Az sokkal messzebb volt a szobáktól mint bármi más, az alagsorban lettek elhelyezve. Bár állandóan be volt ázva a hely így másra nem is tudták volna használni.
Csak a lábai koppanását lehetett hallani ahogy végig ment a folyosón. Valakinek ettől a hideg futksona a hátán, de őt nem igazán hatotta meg. Az épület mindig is néma csendbe volt borulva bár ehhez a lány már hozzászokott. Nem is bánta. Szerette a csendet.
-

Katona - köszöntötte a kapitány, ahogy megtette az utolsó lépcsőfokot is- Jöjjön csak - intette memaga mellé a kapitány a lányt - Bemutatom önnek James Buchanan Barnest. Vagyis a jövő tél katonáját.