Eternal Life - Bucky Barnes ✔️

Hetedik

Negyvenöt évvel később

Svetlana - 1990
USA, New York

A lány már egy csapat SHIELD ügynök kel végzett, de természetesen nem itt lesz a vége.
Egy a SHIELD-nek fontos bázisát rohanták le a csapatával. Bár úgy néz ki egyikőjük sem számított ekkora túlerőre.
A lány ölte meg az emberek nagy részét, de a csapata akivel kiküldték így sem nagyon bírta a tempót.
34.
Mégegy embernek elvágta a torkát.
Ismét többen jöttek rá.
Az egyik rá akart ugrani, annak csak egyszerűen beleszúrta a kezében lévő kést a hasfalába.
Elrúgta magától a szenvedő férfit hogy a másik kettőt könnyebben érje.
Az egyiknek könnyen hárította a támadásait, majd ő is ütött.
Az éppen kitett lábába belerúgott, ezzel könnyebben elérve azt hogy felugron a katona hátára, kitérve ezzel mégegy ember támadása elől, majd a férfinak kitörte a nyakát.
Még mielőtt eldőlt leugrott róla, majd a másikat is egy szempillantás alatt megölte.
Felrohant a lépcsőn, próbálva kikerülni a katonákat. Egy dologért van itt és az közvetlenül a fejük fölött van. Nem fog most meghátrálni.
A lépcső meletti fal teljesen üveges volt, ami nem is lett volna baj, ha egy óvatlan pillanatban valaki rá nem ugrik a lányra. És mivel nem igazán figyelt a körülötte lévőkre, nem is vette észre.
A katona elég erősen csapódott rá, ki is törték az ablakot.
Próbált volna a párkányba megkapaszkodni, de hiába.
Ekkor egy emlékkép ugrott be neki. Egy vonatról. De ahogy jött úgy el is illant.
A lány behunyta a szemét. Tudta hogy még fog halni hisz a 10.ről esett ki.
-Hail HYDRA - ezek voltak az utolsó szavai, majd minden elsötétült előtte.

***

Valahol Oroszországban
2 nappal később

-Hogy érti azt hogy eltűnt egy ember nem tűnhet csak el! - csapott az asztalra, ezzel leverve a legtöbb dolgot ami rajta volt.
-Az osztag azt jelentette hogy valaki leugrott vele a 10.ről. Kitörték az üveget. De mire leértek a holttest már nem volt ott.
-Bassza meg - káromkodta el magát a parancsnok
-Küldjék oda a Tél Katonáját és még 200 embert. Addig nem jön ki senki az épületből amíg össze nem dől vagy még nem találják! - a végére már kiabált.
-Igenis parancsnok

***

A lány hasogató fejfájásra ébredt. A szemét csak nehezen tudta kinyitni. Mintha egy ezer éves álomból kell volna.
Talán igen?
Nem igazán tudta. Az utolsó emléke, egyáltalán az emlékei igen zavarosak voltak. Mintha két különböző ember emlékeit kapta meg volna hirtelen.
Nehezen fogta fel hogy hol is van pontosan. A fény bántotta a szemét, pár percig nem is igazán látott rendesen.
G

épek halk és monoton zúgása ütötte meg a fülét.
Egy férfi sziluettje rajzolódott ki előtte.
-Howard? - kérdezte a lány
A férfi megpördült. Láthatólag nem számított arra hogy a lány már ilyenkor ébren lesz.
-Lana? Jézusom nem számítottam rá hogy ilyenkor már felkelsz. Hogy vagy emlékszel valamire? A vonatbalaset? A szakadékra amibe belezuhantál?
Hát persze.
A lánynak végre összeálltak a gondolatai.
-Howard hány év telt a háború óta? - kérdezte a lány elhalt hangon. Nem akarta tudni a választ, de muszály volt.
-Vagy 45 év biztos. - válaszolt a férfi halkan
-Bassza meg - a lány visszadőlt az ágyra amiben eddig feküdt. Meg szerette volna kérdezni hogy mit csinált azokban az időkben, de emlékezett rá. Mindenre. A vérre a fájdalomra. A keserves könyörgésekre. Hogy ő robot módjára megy és gyilkol. Semmi érzelem nélkül.
A lány nem is vette észre hogy mikor kezdett el sírni.
-Altatásban voltál. Lassan fél éve. Nyáron találtam rád. Nem hittem volna hogy ilyen hamar felkelsz. A HYDRA elég csúnyán tönkretett.
A lány elhúzta a száját.
-Mindenre emlékszem Howard. Mindenre. Nem kell szépíteni. - a lány sóhajtott - Mi történt Stevvel? Vagy Peggyvel?
-Steve nos... - a férfi láthatólag kereste a szavakat. Nem tudta hogy fogalmazza meg amit akart - Balesete volt. A gépe lezuhant. Bármennyire is kerestük nem találtuk meg. Az óceánban zuhant. Peggy pedig jól van. Mostmár. Túllépett először a te elvesztéseden. Aztán Stevén. Gyerekei vannak. De nagyon boldog volt amikor közöltem vele hogy megtaláltunk.
A lány elmosolyodott.
-Amikor felébredtem. Olyan volt mintha két ember emlékei lennének az agyamba bezárva. - a lány megmozgatta a kezét. Még mindig ott van a fém keze, pontosabban vibránium, hogy emlékeztesse rá hogy honnan is jött pontosan. De nem csak őt, mindenkit körülötte.
A HYDRA egy valamit jól csinált. Tönkretenni mások és a katonái életét. Főleg ha már nem HYDRA tagok. Mindig is emlékeztetni fognak hogy ki is voltál. Mint egy parazita. Beférkőznek mindenhova.
-De már nem is igazán tudom hogy melyik voltam én és melyik a katona. - fejezte be a mondatát. Ekkor csapott bele az emlékezetébe. Akár egy villám.
-Randink lett vna Howard. Buckyval. Randink lett volna.
-Tudod Bucky nekem is pont ugyan ezt mondta miután visszahoztam Amerikába. - a férfi leült a lány mellé - Szerintem te el tudod választani a katonát és hogy ki voltál te előtte. Csak nem akarod. Mert úgy még fájdalmasabb lenne. Könnyebb összemosni. Hogy a lelked mélyén mindig is ezt akartad. Ölni.
Stark a lány vállára teszi a kezét.
-Az hogy valaki jó vagy rossz teljesen relatív Lana. Tudod mit gondolok? Hogy szerintem amíg Katona voltál a lelked mélyén tudtad hogy te nem ez vagy. Csak elnyomtad. Mert nem emlékeztél ki vagy valójában. Nem találtad a helyedet.
-Mire akarsz kitérni Stark? - szakította meg a lány a férfi gondolatmenetét.
-Azt hogy találj valakit aki mellett megtalálhatod a helyed. Aki megtért. Vagy amiért érdemes felkelned reggel. Találd meg azt aki voltált.
Ekkor a lány megértette.
Szakadék.
Bucky.
Meg fogja menteni Buckyt. Kerül amibe kerül.
-Meg fogom menteni Buckyt Howard. - suttogta a férfinak. - Meg foglak menteni.
Az utolsó mondatát már olyan halkan mondta, alíg lehetett hallani.
A fémen lévő vörös csillagot bámulta. Kicsi volt, de eléggé észrevehető. Közvetlenül a hüvelykujja és a csuklója közötti nagyobb felületen volt.
-Meg foglak menteni Bucky.