Eternal Life - Bucky Barnes ✔️

Tizenhárom

"Tudod akkor csak 2 éve voltam itt. És akkor sírtam először és utoljára az itt töltött 71 év alatt."

***

Láttam hogy válaszolni akart volna, ám már sosem fogom megtudni hogy mit akart. A Parancsnok szakította félbe a beszélgetésünket.
-Katona. A 2es szárnyba. Most.
-Mi az Parancsnok? Zűr a paradicsomban? - kérdeztem a férfitől mikor Bucky sietősen elrohant. Az itt töltött éveim alatt sosem tudtam meg az igazi nevét, amit igazából lehet furcsának kellene tartanom, de már meg sem lepődöm.
-Ne aggódj Helene kedves. - valamiért mindig a második nevemen hívott ellentétben mindenkivel - Semmi olyan nincs amit ne tudnánk megoldani - a háttérben katonák kiáltását halottam. A Parancsnok sietve hátranézett - Te csak maradj itt.
-Persze - vigyorgok rá gúnyosan, majd ő is ugyanolyan gyorsan it hagyott ahogy jött. - Végre - előhúztam a magamnál tartogatott hajtűt, és elkezdtem a zárat feltörni. Ami pár perc szarakodás után végül sikerült is. Kinyitottam az ajtót, majd készültem volna végre el menni, de persze ismét katonákba kell futnom.
A férfi mondott valamit a mikrofonjába.
Ekkor realizáltam hogy a késeim sincsenek nálam.
Elugrottam a lövések elől, majd nekifutásból támadtam rá. A falra ugrottam fel előszőr, hogy elég lendületet kapjak, és sikerült egy elég erősen behúznom neki. Ezzel térdre esett, majd a tarkóját ütöttem meg, így pedig sikeresen elájult.
Tovább indultam, de nem tudtam sehova sem menni, ugyanis mindkét oldalról katonák vettek körbe. Vagyis emberünk aki most kiütve fekszik erősítést hívott.
-A picsába. - lenézek az előttem tátongó lyukra, a lépcsőkkel a falak szélén - Add hogy ez ne csak a filmekben működjön.
Ezzel pedig, mielőtt elértek volna a katonák, leugrottam a mélybe.
Szerencsére igazam volt, az első emelet korlátjába pont megtudtam kapaszkodni, de egyre igazán nem számítottam.
-Steve? Mit keresel itt? - kiáltottam az épp előttem elfutó kapitánynak.
-Lana? Jézusom! - visszarohant hozzám, majd megölelt - Azt hittem nem érünk ide időben.
-Érünk? Nem egyedül vagy? - kérdezem meglepetten a kapitányt
-Fogalmazzunk úgy hogy jövök Starknak egy elég nagyal.
-Persze hogy jösz. Egy nagyon jó repülőm lett oda ez miatt. - szólalt meg mögöttem Tony ismerős hangja
-Szia kölyök - vigyorogtam rá.
-Mondtam már hogy ne hívj így - sóhajtott - Egyébként is Lana, te is jössz egyel ugyanis most láttam a pasidat a legfelső emeleten a kettes szárnyban. Ja és itt vannak a késeid - a kezembe nyomta a tokomat, benne a késeimmel.
-Nem a... - nem volt kedvem itt magyarázkodni, pont most, így inkább elengedtem - Köszi Tony. Jövök neked egyel.
-Még jó hogy. Esküszöm ez a csapat nélkülem nem működne. Képtelenség lenne. - ezt már csak a távolból halottam, ugyanis elindultam a Stark által megadott irányba. Hisz megígértem. Megmentem Buckyt, még akkor is ha ez az utolsó dolog amit teszek ebben az életben.

***

-Hé! - igaza volt Starknak. Bucky tényleg ott volt ahol mondta, csak épp el volt foglalva hogy embereket öljön.
Elővettem az egyik késemet, majd egy óvatlan pillanatban a vállába hajítottam, ami tökéletesen bele is fúródott.
A férfi felordított, majd végre felém fordult.
-Engedd el a lányt. Inkább valaki olyannal kezdj ki aki a súlycsoportod. - ezzel pedig elindultam felé. Még rohanás közben kikaptam az egyik késemet, ezzel sikerült is megvágnom a felkarját. A fájdalomtól felordított, így sikerült egyszerűen behúznom neki. Messzebbre repült, mint vártam.
-James nem szeretnélek bántani.
-Az nagy kár. Én igen.
És ismét nekem támadt. Próbáltam inkább védekezni, és kitérni az ütései elől, de ezt kihasználta. Muszály voltam visszaütni. Elkaptam az egyik felém repülő kezét, majd áthajítottam a vállam felett.
Még mielőtt fel tudott volna állni, kést szegeztem a nyakához.
-Nem tudsz legyőzni. Mindent én tanítottam neked.
-Az régen volt. - ezzel pedig kicsavarta a kezemet.
Felordítottam, és kiejtettem a kést a kezemből.
Behúzott nekem, majd ő is elhajított, elég messzire.
-James. Tudom hogy ott vagy még valahol. Az az ember akit én ismertem. Még a világháborúban. Még mielőtt vonatbalesetünk lett volna. - hirtelen megtorpant - Emlékszel nem? - lassan közelebb sétáltam hozzá - A beszélgetésinkre. Amikor elárultad nekem hogy félsz hogy történni fog valami. Amikor Steve átalakult. Amikor előszőr találkoztunk - pár centire álltam meg tőle - Amikor randira hívtál. Mielőtt kisiklott volna a vonat? - lassan a keze felé nyúltam, amiben a fegyvere volt. Meg próbáltam lassan kihámozni a kezéből a kést, ami elsőre úgy tűnt hogy sikerül is. De pár katona megzavarta a próbálkozásomat. Oroszul kiabáltak, nem igazán figyeltem hogy mit. De Bucky ismét visszaesett abba az állapotba amiben eddig is volt. Ismét a Tél Katonája állt előttem.
Kirúgta alólam a lábam,majd behúzott egyet. Én pedig... Hagytam neki. Olyan közel voltam hogy megmentsem, legalább egy másodpercre visszahozzam. De nem sikerült. Már nem volt erőm kűzdeni. Nem is akartam.
Ismét behúzott egyet, majd a pólomnál fogva megtarott, de még mindig előtte térdeltem.
Aztán minden olyan gyorsan történt. A tüdőmben megakadt a levegő, a szemem elkerekedett a fájdalomtól.
A hasfalamat érte a kés szúrás.
-Bucky tudom hogy hallasz. És ez nem a te hibád. Ki kell tartanod jó? Az én kedvemért - a látásom egyre kezdett elhomályosulni, de még láttam hogy a katona összetavarodva áll fel. Párat pislog, majd körülnéz.
-Hol vagyok? - körbenézett majd, meglátott engem - Lana! - leült hozzám, és a fejemet fogta meg, úgy hogy a szemébe tudjak nézni. Sírt. Most először láttam sírni a baleset óta. De tudtam hogy ez nem fog sokáig tartani. Bármilyen kisebb szó is visszaránthathatja abba az agymosott állapotba amiben volt. - Lana én azt hittem meghaltál. Mindenki azt hitte- a sebemet szorítja - Annyira sajnálom. Annyira nagyon sajnálom.
Felemeltem az ép kezemet, és letöröltem vele a könnyeit.
-James. Semmi baj. Tudom hogy nem te voltál.
-Emlékszem mindenre, Lana. Mindenre. A celláknál. Most is. Annyira közel voltam hogy visszakapjam az irányítást a testem felett.
-Bucky az nem te voltál.
-De.. - éreztem hogy fogy az erőm, így közbevágtam
-Hé. Bucky. Nézz rám - sóhajtottam - James. - ekkor már rám figyelt - Semmi baj. Oké? Semmi baj. Nem haragszok. Nem a te hibád volt. - láttam hogy mondana még valamit, de már nem halottam. A sötétség magával ragadott.