Eternal Life - Bucky Barnes ✔️

Tizenkettő

"Orosz katonák kiabálás és lábdobogása ütötte meg a fülemet.
-A kurva életbe ez egy csapda. - kátomkodtam el magam.

-Steve? - szólítottam meg a kapitányt a mikrofonban - Steve! - ekkor realizáltam hogy ez nem működik valószínűleg nincs itt áram. Ami azt jelenti hogy vagy valaki nem kapcsolta be, vagy tudták hogy jövünk. És én inkább az utóbbira tippelnék- Bassza meg - Most először az életemben kezdtem el pánikba esni - Pietro menj el Stevehez és szólj neki hogy mi történt
-De... - tiltakozott volna
-Most!
A fiú megszeppenve,de eleget adva a kérésemnek, egy aprót bólintott, majd pár másodperc múlva már nem volt sehol.
Megpördültem a hangok irányába, és előkaptam a pisztolyt amit magammal hoztam.
-Akkor kezdjük.
A pisztoly tárát teljesen kilőttem, eltaláltam vele elég sok mindenkit, de így is csak jöttek még.
-Bassza meg - elhajítottam a pisztolyt, majd a késeimet vettem elő.
Egy katonának sikerült elvágnom a torkát. Egy másikra támadtam, a lábát ütöttem ki, majd őt is megöltem. Mivel több oldalról is támadtak, gyorsnak kellet lennem. Megpördültem és az egyiknek a hasfalába szúrtam a késeimet, majd ismét elvágtam mégegynek a torkát.
-Ezek soha nem fogynak el? - gondolkodtam magamban, miközben mégegyel végeztem.
Lassú, kimért léptek ütötték meg a fülem. Túlságosan ismerős volt hogy ne ismerjem fel, de mégis, azt akartam hogy ne ő legyen. Az utolsó katonával is végeztem, majd megpördültem.
Nem tudom mikor kezdtem el könyezni, de azt vettem észre hogy akaratlanul is azt csinálom.
Végignéztem rajta.
Az évek során semmit sem változott, maximum több sebesülést látok rajta.
-James?
Láttam hogy szólásra nyitotta a száját, de már nem tudtam még hogy mit fog mondani. Ugyanis valaki hátulról belém szúrt egy tűt.
-A kurva élet - ki akart volna kapni az egyik késemet, de a sötétség előbb ragadott magával.

***

A hideg padlót éreztem magam alatt amikor magamhoz tértem. A fejem hasogatott, a fém testrészeimen kívül mindegyik porcikám sajgott. És az sem tett hozzá a helyzetemhez hogy a padló nedves volt.
Csöpögés ütötte meg a fülemet.
-Ne, ne, ne, ne, ne - ismét pánikolni kezdtem. Felültem a földről és körbenéztem. Sajnos az ösztöneim ismét nem csaltak. A magánzárkák egyikében voltam. Én csak úgy hívtam hogy 'betörő hely'. Hisz addig kell hallgatnod a beázott plafon csöpögését amíg le nem akarod tépni a füled, ráadásul ha új vagy kísérleteznek is rajtad. És amikor már azt hiszed hogy itt ér a halál, hisz annyi ideig voltál bezárva, egy hang és étel nélkül, elvisznek törlésre.
Szóval igazán remek módszer a katonák betörésére. De ezt csak az egyszerű katonáknak szokták használni. A különleges alanyokat akik magasabb szintű projektek alanyai voltak, vagy mutánsok, azokat a sivatagi 'raktárba' szállásolták el, amit nemrég felrobbantottak.
Léptek zajai ütötte meg a fülemet.
-Parancsnok - vigyorogtam rá gúnyosan - Minek köszönhetem a kellemes látogatását.
-Miss Adler látom a humora kellőképpen megmaradt.
-Megmondaná hogy mi a retkes életért vagyok megint itt?
-Tudja sokat gondolkodtam hogy inkább megöletem magát ahelyett hogy elfogom, de pár napja támadt egy remek ötletem.
-A robbantás?
-Látom még mindig vág az esze. Hány éves is maga? 93? - a férfi gúnyosan elmosolyodott - Na de mindegy is. Dolgoztam a szérumján. A maga vérképe alapján. Tökéleterse fejlesztettem, az embereim is megvannak hozzá.
-Mihez? - kérdezem értetlenül
-Látom mégsem vág annyira az esze Helene kedves. Maga szerint miért nem kell törölni több embert? Mert már megvan az összes tökéletesen kiválasztott alany a projektemhez. Az évezred legnagyobb projekte lesz. - legugolt hozzám, hogy közvetlenül a szemembe tudjon nézni - Maga szerint melyik volt az 50es évek legnagyobb projekte Helene kedves?
Ekkor végre leesett.
-Maga fel akarja éleszteni a Fekete Halált?
Bucky magas sziluettjét láttam meg a parancsnok mögött.
-Okos. Nagyon, nagyon okos. - oroszra váltott - Pontosan. Fel fogom éleszteni, és maga lesz a vezetőjük.
Most Buckyhoz fordult.
-Katona. Maradjon itt. És lehetőleg akadályozza meg Adler kisasszony... Minden nemű szökési kísérletét.

***

Az idő lassan telt. Bár nem is tudom mennyi perc vagy óra múlt el a parancsnok látogatása óta, bár nem is nagyon számított. Az volt a lényeg hogy itt vagyok. Csak merem remélni hogy a kapitány és a többiek élve megúszták ezt az enyhén félresikerült akciót.
-Hé Bucky. - szólaltam meg már vagy huszadjára az elmúlt 5 percben. Valahogy rá akartam bírni hogy legalább rámnézzen, de sehogy sem sikerült. - James. - szólítottam meg az eredeti nevén - James Buchanan Barnes. Régen így hívtak. - nekidőltem a rácsnak és úgy kezdtem el mesélni neki - Én mondjuk Jamesnek hívtalak. De Steve szeretett Buckynak szólítani. És mindenki eltanulta tőle. Hiába volt olyan vézna gyerek már akkor is megvolt benne a vezető hajlam. - felnevettem amikor visszaemlékeztem hogy is nézett ki Steve régen - Tudod ez a 40es években volt. Még a 2. Világháborúban. Amikor még minden normális volt veled. Az én csapatomba kerültél. Emlékszem annyi ember közül csak te tudtál lőni - pár percre elhalkultam - Az apád tanított. Azt mondtad még fiatal korodban meghaltak a szüleid. Tudod bármennyire is nem akartam bevallani magamnak, már az elejétől fogva kedveltelek. De ki akarná bevallani? Egy háború közepén nem hiányzott egy szerelem is a nyakamba. Legalábbis ezt mondogattam magamnak. De aztán jöttek a hajnali beszélgetésink... És nem is tudom. Csak kialakult. Fokozatosan. Néha nem is realizáltam hogy megint veled van tele a fejem és a beszélgetéseinkkel. Még munka közben is. A felettesem rengetegszer lehordott. 'Adler elég trehány munkát végez mostanában' - elnevettem magam - De aztán jött a bevetés. Még a vonaton megbeszéltünk hogy randizni megyünk - magam elé bámulva meséltem el neki hogy miken mentünk keresztül. Nem is vettem észre hogy a végét már alig hallhatóan mesélem, mintha csak magamnak mondanám - De jött a baleset. A vonat kisiklott. Te próbáltál megmenteni, de nem sikerült. - megmozgattam a fém kezemet. Egek de gyűlölöm ezt a szart.
Felemelem a fejem, hogy megnézzem hogy nem-e ment még el a felénél a történetnek, de nagy meglepetésemre még itt állt és engem figyelt. Legalább végre már elértem hogy rám figyeljen.
-Tudod emlékszem amikor behoztak. Téged. Még normális emberként. És te ugyan itt voltál. Vagyis legalábbis azon a helyen amit felrobbantottak a sivatagban. De ugyanúgy nézett ki mint ez. És teljesen véres voltál. Az egyik karod hiányzott. Azt kérdezted hogy nem ismerlek-e fel. - sóhajtottam - Tudod mindenre emlékszek. Minden egyes kibaszott pillanatra emlékszek amit katonaként töltöttem el ezen a redvatelepen, de ezt az egyet, amilyen tekintetet te vágtál miután kimondtam azt hogy nem ismerlek. És az arcomat miután belenéztem a tükörbe, mikor végre visszavonulhattam a szobámba, sosem felejtem el. - a tekintetét fürkésztem hátha meglátok valami érzelmet benne, és úgy fojtattam - Tudod akkor csak 2 éve voltam itt. És akkor sírtam először és utoljára az itt töltött 71 év alatt.