Only Angel |L. S.|

7. Fejezet

Harry

Szomorúan lépdeltem a kanapéhoz s feküdtem rá hanyatt. Az egyik részem örült, mert segít nekem. Minden vágyam az volt, hogy megtaláljam azt a rohadékot, aki, vagy ami miatt meghalt az anyám. A másik részem viszont csalódott volt, mert reménykedtem, hogy talán kezdődhet valami új az életemben. Valami, ami megváltoztathat mindent és megtapasztalhatom, milyen érzés szerelmesnek lenni, vagy csak a töredékét átélni.

Eddig soha nem talált meg a húsz évem alatt. Tizennégy éves voltam, mikor rájöttem, másabb vagyok, mint a többiek. Senki sem tudta, hogy a saját nememhez vonzódom és jobb is volt ez így. Biztosan feltünő lehetett viselkedésem, mert édesanyám észrevette ezt a dolgot, viszont szerencsére jól fogadta, támogatott és biztosított róla, hogy ez természetes dolog.

Lehunytam szemeim és próbáltam a szomorúságot elnyomni és nem kimutatni, mint ahogy mindig is szoktam. Az érzelmeimet nagyon jól eltudtam rejteni és magamba folytatni az évek alatt. Aztán belépett Niall, a bohókás, túlpörgött festett szőke fiú, ő volt az egyetlen, aki tényleg ismert és nem csak a felszínt látta.

Ijedten nyitottam ki szemeim a hirtelen jött zajra. Felültem és körbenéztem, végül tekintetem az emelet felé vezetett. Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben, de nem éppen a jó dolgokon. Sokszor nagyon túlreagáltam a helyzeteket és abban a pillanatban majdnem összetojtam magam. Minden bátorságom összeszedve -ami még maradt- álltam fel, majd lassan lépkedtem a lépcsőn és próbáltam minél csendesebb lenni. Olyan sok horror filmet láttam már így kezdődni, ráadásképp Niall is rengeteg szivatott emiatt. Volt mikor egyszer elsírtam magam, mert elvitt az erdőben lévő, egy elhagyatott házhoz, este. Mondta, hogy nézzünk körül, hátha találunk valami értékes dolgot. Viszont én úgy gondoltam, együtt megyünk és meglepően vettem észre, hogy eltűnt mellőlem. Fél óráig kerestem őt, kiabáltam a nevét, a könnyek is elásztatták arcomat, telefonom lemerült, majd visszamentem, ahonnan elindultam és lekuporodtam a földre. Életemben nem féltem ennyire, mint akkor. Aztán hirtelen előbukkant és a nevetés a torkára fagyott, amint meglátott. Nem győzött bocsánatot kérni. Azóta rettegtem a sötétben.

Szobámba benyitva hatalmas rendetlenség fogadott. A ruháim szanaszét szaggatva és dobálva, az ablak betörve, a falakon karom nyomok voltak. Odamentem, végig simítva rajta, aztán megint zajok szűrődtek fel. Amilyen gyorsan feljöttem, olyan nagy hévvel indultam vissza a földszintre. Körbe néztem mindenhol, az összes szobába benyitottam, de semmit nem találtam. A konyhába lépve a biztonság kedvéért egy kést magamhoz fogtam. Mögülem motoszkálásra lettem figyelmes, majd mintha valaki a hátam mögött lett volna és kirázott a hideg. Megpördültem, de mielőtt bármit is tehettem volna, a tarkómon egy erős ütést éreztem, majd se kép, se hang, elnyelt a sötétség.