Only Angel |L. S.|

13. Fejezet

Harry

Ijedten figyeltem, ahogy a farkasok hátra fordulnak s kezdenek vicsorogni és morogni. Az agyamban bekapcsolt a menekülési ösztön, nem leblokkolva ültem ott fájó fenékkel, hanem felpattanva sprinteltem olyan gyorsan, hogy ezen még magam is meglepődtem.

Nem gondolkoztam, csak rohantam.
A tüdőm szúrt, még levegőt venni is fájt, lábaimat már nem éreztem, mégsem álltam meg. Egy pillanatra hátra néztem s akkor realizálódott bennem; valószínűleg megfogok halni. Pont ennyi figyelemelterelés kellett ahhoz, hogy a saját lábamba akadjak bele és essek el, de akkorát, hogy még a fejem is csúnyán beverhettem. Hiába próbáltam a kezeimmel megtámaszkodni, lehetetlennek bizonyult.

Fájdalmamban felnyögtem s az orromból vér folydogált. Felkelni nem tudtam, az erőm teljesen elhagyott, fájt mindenem.
Szemeim csukva voltak, de hallottam, ahogy felmordulnak körülöttem az állatok. Szemhéjaim jobban összeszorítottam s készültem, hogy darabokra tépnek. Vártam és vártam, viszont nem történt semmi. Óvatosan felemeltem fejem, kinyitottam szemeim s körbe néztem. Egy árva lélek sem volt ott.

~de Harry nem tudta, hogy eközben minden mozdulatát figyelik~

[...]

- Hogy te mindig megjárod - sóhajtott fel ír barátom, miközben a vért tisztogatta le  az arcomról és a csúnya sebeket pedig betapasztotta. Másnap volt és reggel. Miután nagyjából emlékezdtem, merről is jöttem, nehezen vissza botorkáltam a sátorhoz és egy elég ideges Niall-el találtam szembe magam. Természetesen lehordott, aztán pedig gondomat viselte és haza jöttünk.

- Ilyen az én formám - mosolyodtam el szomorúan, tekintetem kezeimre vezettem. A tenyeremet kissé lehorzsoltam és bütykeimről is kicsit lejött a bőr. A fejem már kevésbé lüktetett a fájdalomcsillapítónak hála -és persze Niall-nek-.

- Eltörtél egy tükröt, vagy mi az isten?
- próbálta elviccelni. Horkantottam egyet.

- Szerintem valaki átkot tett rám, vagy maga a családom volt balszerencsés állandóan és nagyon úgy tűnik, hogy öröklődik. Bár ez is egy feltételezés.. Semmit sem tudok róluk.

- Tudom Haz, de próbáld ne így nézni a dolgokat és--

- És mégis hogyan, mikor állandóan csak a baj és a fájdalom van körülöttem? Bárcsak széttéptek volna azok a dögök... - hangom lehalkítottam, viszont tudtam, hogy a szőke tisztán hallotta.

- Ezt most azonnal fejezd be! Elfoglak küldeni pszichológushoz és ez nem vicc! Egyre jobban közeledsz a depresszióhoz, amit én nem akarok, mert nem akarlak szenvedni látni!
- mondta határozottan.

- Nem vagyok őrült! Senki ne turkáljon az én fejembe, ami még ronthatna is a helyzeten.. - idegesen túrtam egyre hosszabb tincseim közé.

- Ez nem az őrültségről szól. Hanem arról, hogy kilábalj ebből még az elején, mielőtt túl késő lenne és ők azért vannak, hogy segítsenek - lágyult el a hangja. Sóhajtottam s fáradtan lehunytam szemeim.

- Majd.. majd térjünk vissza később erre. Nagyon kimerültem - fogtam és bedőltem az ágyba.

- Nem fürdesz le?

- Este... - szemeim lecsukódtak és egyből álomba zuhantam.

[...]

Az arcomon bizsergető érzésre keltem fel. Egyre tisztában érzékeltem mindent, így megállapítottam, hogy valaki az arcom cirógatja. Az orromba egyből beszökött az az ismerős illat, mely belém vésődött. Nyitogatva szemeim láttam meg azt a személyt, aki olyannyira hiányzott.

- Szia - suttogta halkan. Istenem de hiányzott a hangja.

- Lou... - hangom reszelős volt és szintén halk. Halványan elmosolyodott, közelebb ült hozzám. Cirógatása nem hagyott alább, én pedig belesimultam érintésébe. Kék szemei valahogy másabban csillogtak, mint általában. Tekintetem nem bírtam elszakítani az övétől.

- Sajnálom, hogy mostanában nem néztem feléd.. csak ott van a barátod és nem szerettem volna zavarni, de--

- Mi? - értetlenül néztem az előttem ülőre.

- A barátod miatt nem látogattalak. Nekem se tetszene, ha a páromhoz egy másik férfi járkál.

- De nekem nincs barátom, mármint úgy nincsen. Egyedül Niall van nekem, aki szinte már a testvérem. Miből gondoltad, hogy együtt vagyunk?
- zavartan lesütötte szemét és arca pirosodni kezdett.

- Én.. Azt hittem, hogy.. Csak láttalak titeket együtt ölelkezni és.. hát..
- szegényt már sajnáltam, de közben nagyon aranyosnak tartottam zavarát.

- Biztosíthatlak, hogy az égvilágon semmi nincs köztünk és ő hetero
- beletúrt kócos hajába és frusztráltan felsóhajtott.

- Akkor, ha már ez így alakult és tisztázódott ez az egész... Eljönnél velem egy randira? - egyenesen a szemembe nézett. Lángrózsáim nekem is éledeztek és most én jöttem zavarban, de közben annyira boldog lettem.

- Igen, szívesen elmegyek
- vigyorogtam, Lou kuncogott.

- Este hétre itt leszek érted. Öltözz csinosan, angyal - fülig vörösödve néztem rá. Lehajolt és egy lágy csókot nyomott szám sarkába, majd felállt, intett s elhagyta a szobát, majd a házat is.

Ránéztem a falon lévő órára, ami délután négy órát mutatott. Kicsivel jobban éreztem magam Lou jelenlététől s hogy érdeklődött felőlem; megmelengette a szívem. Megpróbálom Niall tanácsát megfogadni és a dolgok jó oldalát is nézni, akármilyen nehéz, nem szabad feladnom. Bízom abban, hogy Louis megtud menteni a sötétségtől és saját démonjaimtól.

Összeszedve magam, keltem ki az ágyból és elbotorkáltam a szekrényig, ahonnan kivettem egy tiszta alsót és törölközőt, majd beléptem a fürdőbe s nekiálltam magam tisztításának. Az egész egy órás művelet volt. Tisztán és frissen léptem ki a gőzölgő szobából, egy szál alsóban. A szekrényhez lépve kezdtem válogatni a ruháim közül. Végül egy világoskék inget, -aminek nem gomboltam be az első három kis korongot- és egy fekete, feszülős nadrágot választottam. Hajam göndören kunkorodott a fejemen, kicsit belakkoztam, bár értelme nem nagyon volt.

Az órára néztem és meglepődve figyeltem, hogy még fél hat van. Azalatt a másfél óra alatta állandóan a kócos jutott eszembe, csak körülötte forogtak gondolataim. Ideges és izgatott voltam. Nagyon szerettem volna, ha vele tényleg összejönne a dolog. Már belopta magát a szívembe és  ettől féltem igazán, hiszen nem akartam csalódni, megint.

Reméltem, hogy anyukám fentről figyel és vigyáz rám. Nagyon hiányzik, fog is, míg élek, de biztosan azt szeretné, ha boldog lennék. Én pedig megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni. Azt mondják, az idő a gyógymód a gyászra és az csak telik és telik, észre sem vesszük, hogy már nem szomorúan tekintünk vissza arra, 'kit elvesztettünk. Bízom abban, hogy én is így fogok vélekedni.

Gondolataimból a csengő szakított ki. Az időt nézve láttam, hogy pontosan hét órát mutatott. Felálltam és remegő térdekkel mentem le az emeletről, majd az ajtóhoz léptem. A kilincsre tettem kezem, majd kinyitottam azt. Ami elém tárult, szívem csordultig megtelt melegséggel.