Dreams And Death

14. Fejezet

Egy ideig csak álltam ott, amíg Beki oda nem jött, és megölelt. Állítólag még sírt is, annyira aggódott, mikor ki voltam ütve. Mindenesetre én még egy darabig elkezdtem volna azzal, hogy ölelgetem, de egy kis idő után elhúzódott.

-Ne haragudj-kezdte.-Csak nagyon aggódtam érted.-bámult le a földre. Ó, én nem haragszom, többször is aggódhatna értem ennyire. Sőt, sokkal jobban is.

-Semmi baj.-mondtam kínosan. Te jó ég, még mindig nagyon cringe vagyok.

-Akkor... Jössz?-kérdezte.

Csak bólintottam. Bármennyire szerettem is bámulni, attól még ezt a helyet is megnéztem volna. Elvégre állítólag már itt vagyok három napja, és semmit sem tudok róla.

A tábor széle felé vettük az irányt.

A táblára kést dobáló "gyerekekre" nézett.-Ott vannak a gyakorlati feladatok. Késeket dobálnak, íjászkodnak, és még lőnek is. De ezek elég veszélyesek. Elsőre semmiképp nem ajánlanám.

-Várj... Nekem ezt kéne csinálnom?-kérdeztem vissza.

-Ezért vagy itt. Azért, hogy gyakorolj. Itt van az a hatalmas fal, ez megvéd. De azon túl minden nagyon veszélyes. Hogyha oda kimész gyakorlat nélkül, akkor meghalsz. Csodálom, hogy eddig túlélted.-erre már a földet bámulta.-Sajnálom.

-Mit sajnálsz?

-Hamarabb ide kellett volna hozni téged. Hidd el, hamarabb tudtam az erődről, mint saját magad. Én csak... Nem voltam benne biztos. Még szerencse, hogy Mátéval ennyire jóba vagy. Csodálom, hogy meg merted neki mutatni. De az én hibám... Majdnem meghaltál, tudod? Hogyha nem állítalak meg annak a kibaszott dombnak a tetején, mert mondani akarok valamit, most nem ment el volna három nap az életedből feleslegesen.

Szerintem három nap nem a vég. Csaknem halok bele. De ennek ellenére elfogott a kíváncsiság-Mit akartál mondani?

Nem nézett rám. Csak a földet bámulta, mint aki azt várja, hogy valami kikeljen belőle, hogy aztán azt nézhesse, csak ne kelljen a szemembe néznie. Lehet, hogy képzelődtem, de talán még egy kicsit el is pirult.

-Semmit... Nem fontos...

Én ebben kételkednék... Ha nem lenne fontos, akkor nem állított volna meg.
Azt mondta, tetszik neki valaki, de nem meri elmondani neki, mert fél, hogy elítéli. Fél, hogy elítéli... A pulzusom valószínűleg megint súrolta a kétszázat.

-Jól vagy?-kérdezte.

-Persze.-azért reméltem, nem remeg annyira a hangom, mint amennyire én gondolom.

-Haladjunk.-erre egyenesen mentünk tovább az istállók felé.-Itt vannak az istállók. Lehet lovagolni, és persze itt is gyakorolhatsz. Tanítanak simán menni, meg lovasíjászkodni bla bla bla.-sorolta.

Én személy szerint sosem jártam lovagolni, nem vonzott annyira,-életemben talán kétszer ültem lovon kb öt éves koromban-de nem értettem, miért beszél így róluk.

-Nem bírod őket?

-Fogalmazzunk úgy... Beképzelt huszon-tizenévesek, akik azt hiszik, ők a világ közepe. Ne értsd félre, vannak kedvesek, de a legtöbbjük ilyen. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a világon az összes lovas ilyen, csak itt. Azt hiszik, mindent tudnak a lovakról, pedig fel se tudják nyergelni szerencsétleneket. De van egy lány, akivel jóba vagyok. Ő kedves. De a többiek sosem ismernék el, hogy jól csinálod, csak maguknak. Ezért járnak kevesen lovagolni.

Tény, és való, hogy tényleg nem jártak valami sokan, annak ellenére, hogy milyen nagy az egész. Még, jó, hogy nem is akartam.

Továbbhaladtunk. Azért hagyjuk meg, elég nagy ez a hely. Minden között van legalább százötven méter távolság. Még jó, hogy kajakozok.