Dreams And Death

9. Fejezet

Gyorsan hazarohantam. Fel nem tudom fogni, hogy senki, de tényleg senki nem emlékszik... Semmire. Még egy tanárt is megkérdeztem, de ő se mondott mást a végeredményen kívül.
Felhívtam Mátét. Idióta vagyok, ő az egyetlen, akit még nem kérdeztem meg.

-Szia.-szólt bele elsőnek a telefonba.

-Mi történt tegnap?-kérdeztem sürgősen.

-Ömm... Mire gondolsz?

-A kosármeccsre, te idióta.

-Hát... Csináltad azt az izét. Használtad az erődöt, vagy mi. Szóval eldobtad a labdát, és kihajítottad a gyereket a térképről.

-Huh...-könnyebültem meg. Vagyis... Megkönnyebbültem? Ez... Ez most jó? Hogyha meg akarnának szivatni, akkor nem hinném, hogy a tanárokat beleszerveznék egy ilyenbe.-Biztos?

-Igen, biztos. Utána pedig átjöttél, állítólag összetörtél egy poharat, meg azt a falat így... Leizélted... Szóval érted, mit mondok.-magyarázta gyorsan. Már végképp nem tudtam, hogy mi van. Egy ideig nem szólaltam meg, csak álltam csöndben.-Itt vagy?

-Igen...-valami ilyesmit mondhattam, majd nagyon nagyon nagyon elgondolkodva bámulhattam magam elé.-Most mennem kell.-majd gyorsan letettem a telefont.

Leültem az ágyra. Visszagondolva nekem is olyan volt, mintha nem tegnap, hanem már egy hete lett volna. Vagy nagyon elvesztettem az időérzékem. Hirtelen nagy álmos lettem, mintha muszáj lenne aludnom.

Lefeküdtem az ágyra, oldalra fordultam, majd becsuktam a szemem, és reménykedtem, hogy el tudok aludni.

Ó, hogyne tudtam volna. Így visszagondolva jobb is lett volna, ha nem alszom el.

Egy nagy füves területen voltam. Körülöttem épphogy csak pár bokor, meg nagyon fűcsomók.
De nem voltam szabad. A végtagjaim egy fából készült viszonylag vastagabb laphoz volt kötözve.

Egészen addig a pontig semmit nem vettem észre, csak amikor még egyszer lenéztem a lábaimra. Tűz égett körülötte. Még nem nagyon, csak a bokám előtt parazsolt. Lehet, hogyha nem nézek le, akkor is... Érzem? Nem, az nem lehet. Pedig nagyon is éreztem. Éreztem a hőt, a Napot, és az enyhe szelet.

-Hűha-szólalt meg mögülem egy hang. Ismerem ezt a hangot. A legirritálóbb ember, akit ismerek. Fura, hogy ez csak egy álom, de akkor is annyira valóságos, hogy mindent átérzek.-Csak nem megkötöztek?-szólalt meg Hanna újra. Előre lépett, úgy, hogy én is lássam. Ugyanaz a hosszú, hullámos barna haj, és idegesítően kamu mosoly. Akkor vettem észre, hogy a lába előtt egy viszonylag nagy arany színű kard hever.
Próbáltam valahogy kiszabadulni, de az engem tartó kötél még csak meg sem mozdult.-Nem fogsz tudni kiszabadulni-vágta rá.-Sajnos az lehetetlen. Itt fogok állni, és végignézem, ahogy lassan elégsz.

Tudtam, hogy tennem kell valamit. Akkor is, ha ez csak egy álom. Eléggé valóságos ahhoz, hogy megijedjek.

Észre sem vettem, de a szám be volt tapasztva. Az orromon a füst miatt már alig kaptam levegőt. Köhögni kezdtem,-már amennyire tudtam-és megpróbáltam a kezeimet rángatni. Ezt a kötelet nem fogom tudni elszakítani puszta kézzel. Kellene hozzá valami.

A tűz egyre nagyobb lett a lábamnál. A ragtapaszon keresztül alig kaptam levegőt, az orromon úgyszintén, és már éreztem, hogy álmomban szépen meghalok füstmérgezésben. Kezdtem szédülni. A látásom már homályosodott, és tudtam, hogy el fogok ájulni. Márha van olyan, hogy valaki álmában elájult. Ha mégsem, akkor meghalok, és végre felkelek. A valóságban ébredek. De jó az? Milyen lenne, ha egyszer csak álmomban halnék meg. Alvás közben. Egyik este lefekszem, és másnap reggel már nem kelek fel. Hirtelen nagyon csábító lett a gondolat. De ez csak egy álom... Vagy nem? Annyira valóságos. Annyira, mintha mintha már megtörtént volna, vagyis inkább úgy fogalmaznék, mintha most történne meg. Mintha valaki folyamatosan befolyásolná az álmaim, és ez a valaki holtan akarna látni.