Dreams And Death

16. Fejezet

Miután abbagyatuk, Beki közölte, hogy csak ketten leszünk ebben a faházban, mert csak mi vagyunk... Hmm, nos, ilyenek.
Nem mintha engem zavart volna.

-És...-kezdett bele.-...Akkor most mi lesz?

-Öhm... Nem tudom. Annyi mindent mondtál azelőtt, hogy... De nem érdekel. Csak te érdekelsz.

Eh, ez a szöveg nagyon nyálas. Hagyjuk inkább.

Elmosolyodott.-Tudom. De sajnos muszáj várnod holnapig... Tudom, hogy itt akarsz lenni velem, de én jobban... De sajnos gyakorolnod kell. Nem kell ma. Ma csak pihenj. Ezután meg főleg...

Valószínűleg színskálában a fejem megint közel lehetett a vöröshöz, de nem érdekelt. Tudtam, hogy Bekinek igaza van, azért jöttem ide, hogy gyakoroljak. De legalább ő is itt van.

-Na jó, mennünk kéne vacsorázni.-mondta hirtelen.

-Vacsorázni?

-Este hét van. Igen, már eltelt egy óra, mióta bejottünk.

Erre megint elpirultam. Még jó, hogy nem számoltam... Bele sem merek gondolni, hogy nézhet ki a szám.

Odajött hozzánk, és kinyitotta az ajtót.-Csak utánad.

Elindultam kifelé, és Beki gyanúsan túl közel követett. Nem mintha baj lett volna...

-Ha odaérünk... Elmondhatom a bátyádnak? Mármint úgy értem, tudja?

-Persze, hogy tudja. Én meg már tizenhárom éves korom óta tudom.

-És amúgy hogyan is jöttél rá?

-Csak annyit mondok, hogy te is, és én is tizenhármak voltunk, mikor átjöttél a sulinkba.

-Szóval ezt akartad a dombon mondani. Hamarabb is mondhattad volna. Akkor nem kellett volna ennyit szenvednem.

Halkan felnevetett. Annyira jó lenne csak úgy állni, és nézni. Tudom, hogy mondtam már, de ő olyan gyönyörű. Minden porcikája tökéletes.
Megint elkezdtem azon gondolkodni, milyen lenne vele élni. Hirtelen el is felejtettem, hogy egy táborba vagyunk, hogy ne haljunk meg, és hogy gyakoroljunk. Akkor csak ő volt, és senki más.

Végre elértünk az asztalokhoz. Huh, ebben a táborban aztán tényleg nagy távolságok vannak.

Egy csomó gyerek:hattól huszonhat éves korig.

Egyébként nem értettem, miért nincsenek idősebbek. Legalábbis én nem láttam. Vagy vak vagyok. Valószínűleg a második.

Legfőképpen fiúkat láttam. Lányokból nem volt ilyen sok. Nem mintha baj lenne... Nekem csak Beki kell.

Már éppen ültem le volna a világi szerelmem mellé, (aki amúgy még nem az, mert nem kérdezte meg, hogy leszek-e a barátnője, de nyilván igent mondanék) amikor megláttam Mátét.
Éppen készült leülni, de megfogtam, és arrébrángattam. Szegény gyerek, már a kajától is megfosztom.
De hát na, sok a mesélnivaló.

-Mesélj.-mondta, miután elráncigáltam a kajálda mögé.-Mi történt?

-Végig tudtál róla. Vagyis... Mióta is?

-Már vagy egy éve.

-És nekem nem szóltál?-vágtam hozzá. Már komolyan sajnáltam szegényt, de hát na.

-Én csak azt akartam, hogy meglepi legyen. Amikor te elmondtad, akkor majdnem szívrohamot kaptam. Shippelem a húgomat, és a legjobb barátomat... Ez már súlyos.

-Hű... Hát, meglepett. Eléggé. Esetleg van még valami, amit el akarsz mondani? Nem akarja megkérni a kezem?

-Neeem... Még. Inkább mesélj.