Utállak de szeretlek! [1.-2. rész] *ÁTÍRÁS ALATT*

2.14

Két hétig csak a kanapén ültem hol zokogtam, hol magam elé nézve meredtem a semmibe. Csak Jamiet és Hwa-t engedtem be anyukámon kívül. A temetésen is csak magam elé meredve hagytam, hogy Ryan családja ide-oda rángatva ölelgessen, úgy éreztem magam, mintha egy rongybaba lennék. Rosszul voltam a temetés utáni halloti tortól, nem értettem minek kell jó ízűen enni és inni miután éppen, hogy csak búcsút vettünk Ryantől. Ott, azon estén tértem magamhoz. Ha hagyom, hogy a gyász felemésszen, akkor olyan anya válna belőlem amilyen soha nem akartam lenni. Hiába kavarognak bennem megmagyarázhatatlan érzések, nem omolhatok össze. Itt van babám, az utolsó darabka Ryanből, akit nem veszethetek el. Hiába fáj és hiába fog fájni az életem további részében, erősnek kell lennem Bellamyért és Ryan emlékéért.

"When I take a look at my life and all of my crimes you're the only thing that I think I got right I'd never give you away 'Cause I've already made already made that mistake"

Dudorásztam ezt a dal részletet takarítás közben és néha néha szomorúan pillantottam az ajtóra, mintha arra várnék, hogy Ryan egyszer csak betoppanjon, szokásosan megcsókoljon és megkérdezze, hogy mi lesz a vacsora és megugrottam mikor Jamie benyitott, mintha tök normális lenne, hogy bejárhatása van.

-Szia!-puszilt a homlokomra és megsimizte a pocakom. Már csak egy pár hét.

Mosolyogva öleltem át a férfit. Soha nem voltunk annyira közel, mint mostanában. Ő tartotta bennem a lelket anyáékon kívül.

-Szia!-válltam el tőle és miután, mint egy pingvin tettem el a felmosót és egy zacskó chipssel tértem vissza, hogy egy nagy sóhajjal üljek le Jamie mellé a kanapéra. A férfi keze ösztönösen vándorolt a térdemre ezzel melegítve a fázós izületem.

-Gondolkodtál már azon, hogy hogy fogod elmondani Bellamynak, hogy ki volt az apukája?-fordult felém testtel.

-Nem. Nem akarom eltitkolni előle az apját. De egyedül sem akarok felnevelni-tettem kezem Jamie kezére.

-Felnevelem veled! Mármint nyilván Ryan nevén lesz, de itt leszek egy apa figurának, ha szeretnéd.

-Ezt nem várhatom el tőled! Már így is túl sok mindent tettél meg értünk.

-Mert szeretlek!-túrt a hajába.-Nem akarlak szenvedni látni és nem lenne nekem se teher. Nem Ryan helyébe akarok lépni, azt akarom, hogy ne kelljen semmiben hiányt szenvednie a babádnak!-remegő ajkakkal bújtam hozzá.

-Köszönöm!-és hagytam, hogy a hátam símogassa.-Hogy tudsz ilyen jó lenni, hozzám azok után, hogy kvázi elhagytalak?-bújtam nyakába és amennyire pocakom engedte hozzá préseltem magam.

-Nekem azért több írható a számlámra és te ott voltál nekem. Itt csak én lehet az aki megköszöni, hogy azután ahogy viselkedtem veled még kitartottál mellettem.

XXX

A vendég szobában aludtam mióta Ryan meghalt. Nem tudtam a lábam betenni a hálónkban, most mégis bent állok az ággyal szemben és úgy nézem az azóta bevetett, hideg ágyat, mintha Ryan ott ülne és várná, hogy mesélhessen a hasamnak, mint ahogy minden este megtette.

Miután Jamie elment én azóta hol ülök az ablakpárkányon vagy állok az ágy előtt.

-Ígérem Ryan...Bellamyt még a széltől is óvni fogom. Mindig úgy fogom nevelni, hogy tudja, te büszke lennél rá-az ágy mellé fúrt közös képünk nézem.-De el kell lassan engednelek, nem nevelhetek egy pici babát úgy, hogy én is a múltban élek-mosolyogva bár szomorúan vettem le a képkeretet és Ryant a képen megcsókolva fordítottam le a képet az ágyra.

-Ugye tudod, hogy azzal nem oldasz meg semmit, hogy ha az összes rá emlékeztető tárgyat és képet elpakolod?-anya állt az ajtóban.-Én is megpróbáltam és nem működött.

-Apa elhagyott téged, nem meghalt. Apának új nője lett és boldogan meg vannak. Ryan meghalt. A kettőt ne hasonlítsd egymáshoz-dühösen néztem a szemébe.

-Ez így igaz. De ha az összes dolgot elteszed se menekülhetsz az emlékeidtől. Az érzéseid és emlékeid majd elhalványulnak, nem szűnnek meg. Főleg nem egyik hétről a másikra-ölelt át szelíden.-A legkisebb dolgokban is őt fogod látni egyre többször, ha nem adsz magadnak időt, hogy ezt feldolgozd-letörölte a könnyeimet.

-Miért ennyire nehéz?-remegő ajkakkal kérdeztem és pólójába kapaszkodtam.

-Édes babám!-még mindig gyakran becéz így.-Nem két hét után lesz könnyű!-csókolt homlokon és gyengéden ringatott.-Ehez idő kell. Nem napok, nem hetek. Lehet, hogy hónapok, talán még évek is. De itt vagyunk neked és segítünk, nem kell elnyomnod magadban semmit.

-Haza mehetek hozzád?-könnyeim töröltem le.-Nem tudok itt aludni. Hátha jót tenne egy kis távollét-hüppögtem és szipogtam.

-Ha azt érzed, hogy neked ez tenne most jót akkor csak természetesen-hajam símogatta és halkan beszélt.

-Köszönöm-bújtam ölelésébe és az égnek is megköszöntem, hogy ilyen anyukát adott nekem.

-Ne köszönd, ez természetes.

BogiB

Huha ezer év után visszatértem, de őszintén szólva ninvs se időm, se ötletem írni ide.
Befejezni biztos, hogy befogom ezt a könyvet, csak az a kérdés, hogy mikor.
Már csak kettő rész és epilógus. De nem tudom mikor fogom hozzni a következő részt.