MÁLNÁS-TEJES KÜLÖNLEGESSÉG ♡ moonbae ✓

6/12

Jaehyunnak egy kifejezetten jó játékos kellett a kapuba, Bomin három labdát való kivédésével pedig Kevin véleménye szerint nem tartozhatott ide. Valóban ezért nem lehet ő a kapus, mert hátvéd és, mert a teljesítménye felfedésekor Jaehyun nem jelent meg, ezáltal nem érvényes?

Zavarták a gondolatok, és nem bírta elfogadni, hogy tényleg az áll a dolgok mögött, hogy a kapitányuk egyszerűen ki nem állhatja őt.

— Minden oké? — Chanhee érintése a vállán olyan volt, mint egy puha mancs. Egy puha mancs, amivel jobb vigyázni, mert a végén azon kapod magad, hogy karmok fúródnak a bőrödbe.

Kevin hümmögött. Nem szeretett volna magyarázkodni, és nem is volt szükséges: a nővér azt mondta, bemehetnek.

A múltkor üres ágyon most egy ismerős alak fetrengett a telefonja társaságában. Egy csúnya duzzanat foglalt helyet az arcán lilakáposzta színben. A vendégeket észlelve mosolyogva felpillantott. Sangyeon és Changmin aludtak.

— Egyébként ez a szarképű, ha még nem ismernéd, Sunwoo. Ő törte el Changmin karját — Chanhee fejével először a fiú irányába bökött, majd a szuszogó felkötött kezű felé.

— Ő meg feldagasztotta az egész arcomat! — háborodott fel a sérült, törökülésbe küzdve magát. A bevetett takarónak, amit Kevin legutóbb látott - és csodamód emlékezett rá -, nyoma sem volt.

— Fogd be, Kevint nem érdeklik a kifogásaid. Te hívtad ki, viseld a következményeit. — A rózsaszín hajkoronás barátja mellé lépkedett, ez alkalommal valószínűleg nem azért, hogy leteremtse.

Sunwoo érdeklődve mérte fel a másik srácot. Ha eddig nem, Kevin egyre kényelmetlenebbnek érezte a helyzetet, kínosabbnak a jelenlétét. Kimentésére a telefonja sietett: csörgött.

Az anyukája kereste. Sütit akart sütni, de nem volt elég tej - a málnás-tejesbe jutott.

— Rendben, anya, elmegyek tejért — ígérte, és ezen szavaival, meg egy intéssel búcsúzva a kórházi társaságtól, elhagyta a szobát, és nemsokára az épületet is, útban a boltba.

:::

Kevin már látott Sunwooénál egy kicsit lilább puffadást is szem körül: azt nem ököl, hanem focilabda eredményezte. Egy jól megküldött focilabda.

Az előző kapitányon, aki kapus volt, és az egyik régi játékos annyira béna volt, hogy telibe rúgta a fejét. Kevin emlékezett, hogy onnantól kezdve az edzések után kiültek a lelátóra, és megsimogatta a sérülés alatti bőrt, mert imádta az arc lágyságát, tapintását a tenyerén, a cirógatásának érzését, és azt, ahogy a fiú belesimult a kezeibe és mosolygott. Aztán csókolóztak.

Milyen szép idők is voltak azok. Amikor még nem következett be a hatalmas vereség, amikor a srác nem lépett le, amikor nem volt Jaehyun, és Kevin sem viselkedett egy rakás szerencsétlenségként valahányszor hátvéd szakmájában felé gurult egy labda.

Kevin, ahogy az ismeretlen üzletben a sorok közt bolyongott, elveszett. Nem ott, lelkileg. Azzal, hogy felidézte, milyen szép élete volt, mennyire sikeres és szerelmes volt, megint rá kellett ébrednie, hogy minden jót elvesztett a nagy vereségtől.

Szakítottak vele, az önbizalma megroncsolódott, aztán megjelent Jaehyun, aki nemhogy inspirálta volna, de tovább rombolta amúgy is földön fekvő, összekuporodott lelki valójának bajait.

Érzékelte a fényt az alagút végén: hosszas keresgélés után a tejtermékeket a hűtőszekrényben.

— Ezek a konzervek... — Valaki az orra alatt zsörtölődött, ezzel pedig Kevin meglepetten megtorpant, majd folytatta útját, egy sorral arrébb, a hanghatáshoz.