MÁLNÁS-TEJES KÜLÖNLEGESSÉG ♡ moonbae ✓

9/12

Az egész rettentően kínos volt, és gyávaságra vallott: a tökéletes szituáció volt Kevin számára.

A használaton kívüli radiátorra támaszkodva, kibámulva az iskola udvarára elmerengett az előző délután eseményein. Eddig ügyesen figyelmen kívül hagyta mindazt, ami a kávézóban történt, a kellemetlen megvilágosodását, saját - szokásos - szerencsétlenségét, de bármilyen módszerrel is űzte volna el az emlékeit, szervezett volna hintázós terápiás foglalkozásokat Jacobbal, a tényállás ugyanaz maradt volna: egy idő után eszébe jutott volna, hogy megzsarolták, ő pedig időt kért. Időt, hogy eldöntse, mi fontosabb neki: a kapus poszt vagy az uralma a szerelmi élete felett.

Csak ült, nagy szemeket meresztve, a szájában pedig keveredett a kávéval valami keserű, attól független íz. Kevin fintorgott volna tőle, ha arca, teljes teste nem ragadt volna a pillanatba, abba a pozícióba. Valóban ennyiből állna minden? Ilyen áron megfizetett sikerekből?

Hol van az a Kevin, aki délutánokat gyakorolt át, és büszke volt arra, hogy hátvéd? Az a Kevin, aki sosem vágyott többre, a lehetőségeinek megfelelően cselekedett mindig? Az a Kevin, aki Hyohwi szavain csupán nevetett volna, komolytalannak nevezve őt?

Miért nem létezik már az a Kevin?

Hangja nyeszlett volt, gyengécske, ahogy a nyúl könyörögne a rókának, hogy ne falja fel, amint kiejtette azt a két szót: időt kérek. A lelke mélyén tudta már a választ a lány kérdésére, de úgy érezte, ha kimondja, ha egy perccel tovább marad, a fejére szakad a mennyezet és kilapul. Megijedt, zavart volt és szégyellte önmagát: mert a kezdetektől fogva benne volt, és kiderült, hogy megvezették. Csúnyán. És mégsem érdekelte.

Mégsem haragudott, sőt, sajnálta a lányt, hogy ehhez kellett folyamodnia, hogy megszerezze Kevint. Hogy az előző hasonlatot használjam, a nyulasat, Kevin sánta rókának látta a lányt, viszont ettől függetlenül tudta, hogy nincs döntése: vagy az étlapon végzi, vagy folytathatja eredménytelen, nyomorult életét.

Kinyöszörögve mondanivalóját a fiú felpattant, majdnem fellökte a pincért, ahogy szinte szaladt a táskáját felkapva az ajtó felé, ami után pedig kis híján leesett a lépcsőkőn. Kevin Moon az elmúlt hónapokban nem az összeszedettségéről volt híres. Kevin Moon már nem az a srác volt, mint egy fél évvel azelőtt.

Ott az öltözőben annyira belemerült a múltbeli történésekbe, hogy szinte érezte Hyohwi ujjait sürgetően az ujja köré fonódni. Várjunk... Valóban ez zajlott éppen. Meg sem tudott szólalni, csupán hagyta, hogy a már megérkezett csapattársai tekintetének kereszttüzében kihúzzák a helyiségből a folyosóra, ahol beszélgetésüket nem hallhatja olyan, akire nem tartozik.

— Hogyan döntöttél, Kevin? — A lány szélesen, reménykedően mosolygott, igazán édes volt, ahogy kicsit pufi arca kitakarta szinte az egész szemét. El akarta hitetni, hogy ő egy szelíd farkas, ám Kevin arra különösen jól emlékezett, hogy hogyan is nézett rá a lány, amikor megzsarolta, mennyire rettentő és számító volt a tekintete. — Szeretnél kapus maradni és a barátom lenni?

Kapus lenni. Visszhangzott a fejében, mint a csábító szirén éneke. Ellenállhatatlannak tűnt, visszautasíthatatlannak. Miért is utasítaná vissza? Talán volt erre indoka előzőleg, de ahogy a másik vidám, barátságos ábrázatát fürkészte és a leendő állandó posztra gondolt, nem emlékezett bármi olyasmire, ami visszatarthatná.

Elfelejtette, hogy van valaki, akihez talán vonzódik, és talán lehetne is belőle valami.

— Mostantól, Hyohwi, a barátnőm vagy. — Kevin Moon, a nyuszi, odaajándékozta magát a farkasnak, aki boldogan nevetgélve megölelte, majd egy 'később találkozunk'-ot elmormolva elsietett.