Azúr Boszorkány

Fifteenth

Tudnia kell a csínytevőről.

~Maya szemszöge~

Miközben rohantam végig a folyosókon (Jarvis segített, hogy merre van a labor) a toll landolásának zaja újra és újra lejátszódott a fejemben. Hihetetlen, hogy szimplán a tudatommal megemeljek bármit is.

Megérkeztem az ismerős ajtóhoz. Mostanában Tonyt nem is lehet látni. Állandóan bezárkózik. Semmilyen információt nem kapok. Annyit tudok, hogy valamit a gépein művel. Ez aztán a tudásmorzsa... jó kicsi.

Kopogtam, de egy idő után meguntam. Úgy ácsorogtam ott, mint egy kiskutya, ami büntetésből nem mehet be a házba.

- Jarvis! Tony bent van? -kérdeztem. Lehet nincs is itt én meg itt várok a semmire.

- Igen, Ms. Collins. -jött a válasz. Egyszerűen nem tudom vele megértetni, hogy hívjon a keresztnevemen.

- Kérlek szólj neki, hogy kerestem! -a választ már nem vártam meg. Sarkon fordultam és visszavonultam a szobámba. A lelkesedésem kicsit alábbhagyott. Majd később szétkiabálom a toronyról a hírt.

A ágyamon ülve körülnéztem. Mi tagadás, gyönyörű volt a kilátás meg a kis kuckóm is. De nem éreztem otthonosnak. Csak néhány ruhám lett áthozva a lakásomból, ami nagyjából akkora, mint itt egy szertár. Már körülbelül egy hónapja nem is voltam otthon. Igaz, nem is szerettem azt a helyet, de azért mégis csak ott vannak a cuccaim.

Gondoltam egyet és elindultam a liftek felé. Táskám üresen hevert a hátamon. Csupán a telefonom hevert benne. Kinyílt a kabin. Bucky szállt ki belőle és indult volna el, de meglátva engem, megtorpant. Végig nézett rajtam és tekintete megállapodott a táskámon.

- Hova készülsz? -nézett értetlenül a szemembe.

- Csak gondoltam áthozom néhány dolgomat a lakásomból. -vontam vállat.

- Egyedül? -értetlenkedett tovább.

- Öm... igen? -válaszoltam kérdőn- Egész életemben New Yorkban éltem, egyedül. -nyomtam meg a hangsúlyt az utolsó szón.

- Szerintem ez nem túl jó ötlet... -vakarta meg a tarkóját- Tudod, hogy valakik elakarnak kapni.

- Igen tudom, de már kiakarok innen mozdulni! -zörrentem rá- Otthonosabban akarom érezni itt magam, ha már úgy tűnik ideköltöztem. -tártam szét a karjaimat.

- Elmegyek veled. -jelentette ki.

- Mi? Mármint... oké, de nem muszáj... tényleg -teljesen összezavarodtam. Persze mindennél jobban szerettem volna vele kettesben lenni, de nem várhatom el, hogy kísérgessen.

- Na menjünk! -fordult vissza a lifthez és megnyomta a hívó gombot.

Összezavarodva ácsorogtam mellette a pulcsim ujját húzogatva. A kis csilingelést követve, beszálltunk a kabinba és elindultunk lefelé. Kínos csend uralkodott rajtunk. Szinte egy kő esett le a szívemről, mikor leérkeztünk.

Én úgy gondoltam sétálunk vagy esetleg metrózunk mert tényleg nem kellett messzire menni. Bucky ezt máshogy gondolta. Megtorpantam a motor előtt. Még sohasem ültem ilyesmin.

- Gyere, csak ülj fel mögém és szorosan karolj át!

Könnyű azt mondani... ha rettegne a gyors járművektől, nem lenne ilyen vagány... Átlendítettem a lábamat és elhelyezkedve átkaroltam a hasát. Úgy tűnik nem jól, mivel megfogta maga előtt a kezeim és jobban magához húzott. Szorosan összekulcsoltam a kezeim és próbáltam csitítani a gyomromban feléledt pillangórajt.

- Mehetünk? -fordult kissé hátra.

- Azt hiszem... -válaszoltam bizonytalanul.

Mosolyogva előrefordult és beindította a járgányt. A hirtelen zajtól közelebb préseltem magam hozzá. Kifejezetten féltem, ahogy száguldoztunk az autók között. Szemeimet erősen csukva tartottam, fejemet Bucky hátára helyeztem és vártam, hogy végre vége legyen.

- Megérkeztünk! -parkolt le a ház előtt.

Amilyen gyorsan csak tudtam, lepattantam a motorról és instabil lábakkal vártam, hogy elindulhassunk.

- Ennyire rosszul azért nem vezetek -nevette el magát az állapotomon. A hajam kócosan, egész testemben remegtem és bár nem láttam, de szerintem minden érzelem az arcomra volt írva.

- Ezt most inkább hagyjuk... -még engem is meglepett, hogy milyen vékony hang jött ki belőlem.

A házba sikerült bejutnunk majd a lábtörlőm alatti kulccsal a lakásomba is. Buckyt elvesztettem valahol a nappali környékén. Úgy bámészkodott, mint egy kisgyerek az állatkertben. Gyorsan behajítottam pár tárgyat a táskámba, majd az ajtókeretnek támaszkodva figyeltem a férfit.

Mindkettőnket az ablakon berepülő gránát zökkentett ki. Nem robbant fel, csak sűrű füstöt kezdett kibocsátani magából. Köhögve összenéztünk. Teljesen lesokkolódtam. Szerencsére Ő nem. A karomnál fogva kirohant velem a házból. Gyorsan felpattantunk a motorjára és már száguldottunk is. Elfelejtve a járgányhoz való első véleményemet, most hálát adtam, hogy nem gyalog jöttünk.

Nem nyugodhattunk meg. A nyomunkban volt egy fekete furgon. Tüzet nyitottak. Hogy ne találjanak el minket. Bucky folyamatosan keringett a kocsik között. Egy egyenesebb résznél dzsekije alól egy fegyvert kapott elő és csupán a visszapillantóból célozva kilőtte az autó egyik gumiját. Az hirtelen elkanyarodva csúszott még egy darabig, de aztán megállt az úton.

Szerencsénkre nem volt több. Ahogy a tornyot elértük, bementünk az épületbe és sokkosan Buckyra néztem.

- Köszönöm, hogy megmentettél. -a hangom erőtlen volt. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni ennyi információt így egyszerre. Bárcsak maradtam volna a seggemen...

- Ugyan. Szerintem egy kicsit pihenj le. -aggódóan méregetett. Ő egyáltalán nem tűnt zaklatottnak. Teljesen nyugodtan viselkedett.- Gyere, felkísérlek a szobádba. -ha más körülmények között lettünk volna, belül már biztos sikítottam volna, mikor a kezünk összeért, de most csak kimeredt szemekkel pásztáztam a lábaimat.

- Soha többet ki sem fogok mozdulni onnan -motyogtam.

○●○●○●○●○