Tábortűzi mesék

Idegen

Ezt csak azért mesélem el nektek, hogy számítsatok mindenre. 

Immár 19 éve lakom ugyan abban a házban, itt nőttem fel és semmi ehhez hasonlót nem tapasztaltam még. Nem azt mondom, hogy ami történt, egy vadonat új házban nem lenne furcsa, természetfeletti vagy felkavaró, de ez abban a házban történt amiben soha nem történt semmi különös. Természetesen addig a napig…

Tehát egyik este a szüleim elmentek itthonról egy közös wellness hétvégére, amit tőlem kaptak karácsonyra. 

Első este tanultam az érettségire. Ha egyedül vagyok, akkor nem szeretek sötétben maradni, mindig felkapcsolom azoknak a szobáknak a lampáját, ahová megyek. A sötét valamiért mindig nyomasztó érzéssel önt el, azt hiszem ez tipikus félelem az ismeretlentől, amit az emberek ki is nőnek viszonylag hamar, de nálam megmaradt. Nem véletlenül. Akkor este ugyanis, egy kis pihenés végett elmentem zuhanyozni. Kiléptem a szobámból a folyosóra, rányomtam a villanykapcsolóra, ami egy apró kattanást hallatott, és a lámpa már be is világította a szobát. Megnyugodtam, bár ez a pillanatnyi nyugodtság nem tartott sokáig, ugyanis ahogy elhaladtam a szüleim üres -sötét- szobája előtt a szemem sarkából megpillantottam valamit. Rögtön odakaptam a fejemet, mert egy ember alakot véltem felfedezni a sötétben. Aztán újra kiült a lelkemre a nyugotság, ugyanis velem szemben egy szék állt, ruhákkal telerakva. Nagyobb figyelmet nem is tulajdonítottam neki, inkább elmentem a jól megérdemelt zuhanyomra. Miután kiszálltam a kádból újra uralmába kerített a nyugtalanság -aznap már többször is a kelleténél-, mivel nem láttam a kulcslyukon beszűrődő fényt, aminek a folyosót kellett volna láthatóvá tennie. Persze gondolhattam volna rá, hogy lekapcsoltam a villanyt mielőtt beléptem a fürdőszobába, de ismerem magam annyira, hogy még véletlenül sem tennék ilyet, ha egyedül vagyok itthon. Egy törölközőt magam köré tekertem és remegő kézzel a kilincs felé nyúltam. Lenyomtam, azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, de a félelem akkor talált otthont végleg a lelkemben, amikor megláttam egy emberalakot a folyosó végén. Gyorsan cselekedtem, és felkapcsoltam a lámpát. Az alak eltűnt, mintha ott sem lett volna. De tudom, hogy ott volt, ez egész biztos. Ott állt, összetéveszthetetlenül egy emberalak. Beszaladtam a szobámba ahol szerencsére égett a lámpa, még az asztali is, azért, hogy jobban lássam a tanulandó anyagot. Amint beértem és leültem a székemre, kifújtam a levegőt, de abban a pillanatban, hogy egy picit megnyugodtam láttam, hogy elsötétül a folyosó. A villanykörte magától kialudt. Az emberalak megint ott állt a folyosón. Csak ezúttal a szobám ajtaja előtt. És ekkor a szobámban is beállt a sötétség. A pulzusom az egekben volt, a lábam és a kezem remegett, de reflexből mégis az asztali lámpám kapcsolója felé nyúltam mielőtt az is lekapcsolódik. Azt hiszem ez mentette meg az életem, mert miután felnéztem az apró lámpa fenyéből, már nem láttam senkit. Azonnal felkapcsoltam a szobámban a villanyt, és előkotortam néhány régi gyertyát, amit áramszünet idején használtunk régen, még mielőtt megvettem az első okostelefonomat, amin volt zseblámpa. Úgy gondoltam, hogy az égő viaszrudak, valamiféle védelmet nyújthatnak, ha esetleg megint lekapcsolnak a lámpák, vagy valami megint lekapcsolja a lámpákat. Szerencsére ez többet nem történt meg azóta, és végülis így belegondolva, nem hiszem, hogy egy gyertya állítaná meg azt a valamit. És igen, még mindig itt lakom, és bár -ahogy ezt már mondtam- azóta nem történt, ehhez egy hasonló eset sem, néha esténként kiráz a hideg, majd lever a víz, és érzem, ha nem lenne éjjel-nappal felkapcsolva a villany, néha látnám a szobámban azt az idegent.