Love Myself / Befejezett /

Harminchetedik + Új sztori!

Anya már egy héttel az egész vacsora előtt megkért, hogy szóljak JeongGuknak, még véletlenül se tervezzen semmit se erre a napra. Ugyan már egy ideje együtt voltam a fiúval, anyuval csak párszor találkozott és akkor is csak pár perc erejéig, mert vagy én siettem, vagy pedig a fiú. Természetesen jó szülőhöz méltóan azért annál jobban szerette volna ismerni a barátomat, mint hogy jól nézett ki, aranyosan mosolygott és hogy mindig illedelmesen beszélt vele. Valószínűleg a helyében én is egy picit talán jobban szerettem volna tudni, hogy a lányom mégis kivel folytatott kapcsolatot már ennyi ideje.

Ettől függetlenül anya izgatott hívása miatt iszonyatosan kellemetlenül éreztem magamat, miközben a barátom mellett sétáltam a lakásunk felé. Csak viselkedj természetesen YoonAh. Semmi sem történt volna amúgy sem. Csak JeongGuk ne legyen mérges, kérlek... Félve pillantottam fel az említett személyre, aki kezemet fogva tartotta az én lassú tempómat, miközben egy szókártyáról memorizálta az angol szavakat. Mindig ezt csinálta, ha ment valahova, mert ilyenkor amúgy is volt ideje és bevallása szerint könnyebben megragadtak a szavak, mintha csak a szobájában ülve tanulta volna őket. A kártyákat egyébként én készítettem, miközben tanultam az óráimra, de örültem, hogy a fiú is tudta őket hasznosítani. Mondjuk pont ezek miatt a kártyák miatt nem tudtam éppen mire gondolhatott és ez teljesen kikészített. Ismételten kezdtem túlgondolni a dolgokat, pedig igazán nem kellett volna. Ugye...?

- Khm... Figyelj csak JeongGuk... - próbáltam felhívni magamra a figyelmét, mire kezét feltéve jelezte, hogy egy pillanat, majd miután sikeresen túljutott egy szón, kíváncsian nézett le rám. – Sajnálom, az előbbit... - böktem ki és hirtelen iszonyatosan hülyén éreztem magamat. Nem is értettem mégis miért kértem bocsánatot.

- Mire gondolsz ? – ráncolta a szemöldökét, szokásosan lassan felfogva a mondatom mögötti tartalmat. Mostanában még lassabban reagált a dolgokra, mint egyébként, ugyanis a feje tele volt az érettségihez szükséges dolgokkal, így sok dolog nem tűnt neki fel hamar. Mint például az, hogy az elsősök engem mindig majdnem kinyírtak a szemükkel, amikor megláttak vele együtt az iskola folyosóin.

- Tudod, anya hívását – próbálkoztam tovább, ami után még pár másodpercig összezavarodva nézett rám, de ahogy visszaemlékezett a fél órával ezelőtti dolgokra szinte láttam szemeiben a megvilágosodást.

- Oh, hogy az – vakarta meg zavartan a homlokát, majd elnézve rólam szuggerálni kezdte a kezében lévő kártyákat. Sikeresen kínossá tettem köztünk a hangulatot. Gratulálok magamnak... - Nem tudom miért kérsz bocsánatot miatta, amúgy is túl messzire mentem. Még örülök is, hogy felhívott az anyukád és ezzel megakadályozta, hogy... - akadt meg hirtelen és bár nem volt az a zavarbajövős fajta, inkább én jeleskedtem benne, mégis akkor rajta is láttam, hogy nem tudja hirtelen hogyan folytassa. Én meg még csak a folytatás gondolatába is belepirultam, így elnézve róla inkább a földet kezdtem el pásztázni. Hiába volt a hőmérséklet a nulla alatt, hirtelen iszonyatosan melegem lett és le akartam magamról venni a kabátomat a sálammal és sapkámmal együtt. Gyanítom, még akkor se fáztam volna. – Hogy más is történjen... Jézusom, mióta beszélek én rébuszokban ? – sóhajtott fel és tette fel a kérdést inkább saját magának, mint sem nekem, ami egy kicsit azért a helyzet kínossága ellenére is megmosolyogtatott. Mert ritkán láttam ilyennek őt és az ezekhez hasonló pillanatokkor jöttem rá mindig arra, hogy nem is különböztünk mi annyira, mint ahogy azt gondoltam. Ahogy ő is mutatta még régebben egy kirakat üvegében, mögöttem megállva. De régen is volt az... - Oké, figyelj rám, mert ezt a beszélgetést nem szeretném többször lefolytatni, mert bár nem olyannak tűnök, azért zavarba jövök tőle, te meg mindjárt elájulsz a fagy ellenére is – ragadta meg hirtelen a vállamat és mélyen a szemembe nézve vett rá arra, hogy semmi másra se figyeljek csak rá. Mondjuk én szinte mindig csak ezt tettem, ha mellettem volt. – El sem tudod képzelni mennyire szeretnék lefeküdni veled – oké, ő komolyan gondolta, hogy nem kertel, én meg mindjárt elájulok. Érezve rajtam, hogy egy pillanatra meginogtam egy kicsit szorosabban is tartott, mint eddig, ami miatt hálásan pislogtam rá, aztán eszembe jutottak a szavai és inkább lesütöttem a szememet. – De ez nem azt jelenti, hogy átlépném a határaidat, ma se tettem volna, még ha az anyukád nem is hív fel téged. Nem úgy tűnik, de látom a reakcióidból, hogy mit tehetek meg és mit nem és higgy nekem, ha készen állsz majd azt te is meg én is tudni fogjuk. Szeretlek, pont ezért akár éveket is várok rád, ha kell azért az egy pillanatért – magyarázta tekintetét enyémbe fúrva, amiben olyan mértékű szeretetet láttam, mint eddig csak egyszer és az is anyukámtól volt. Már sejtettem, hogy én hogyan nézhettem rá minden egyes alkalommal... - Egyébként minden szavamat komolyan gondolom, de azért abban egy kicsit reménykedek, hogy nem évek múlva nyerem el a teljes bizalmadat, meg hogy nem csak egy pillanat lesz... Ööö, oké, ez most nagyon illúziórombolóan hangzott, ugye ? – gondolkozott el hirtelen és zavart arckifejezése láttán teljesen megtört nálam a jég és hangosan felnevettem.