Szíveddel láss!

1.fejezet

A lelátón ültem, teljesen belefeledkezve a rajzolásba, fülemben fülhallgatóval. Az eleinte felismerhetetlen vonalak, mostanra egy arcot ábrázoltak, pontosabban Damon Salvatore arcát. Damon volt az én pasim, persze csak elméletben, gyakorlatban nehezebb lett volna, de jó volt azt képzelni, hogy van egy vámpír pasim, aki megvéd az iskola összes tanulójától. Hogy értsétek, miért mondom ezt, bemutatkozok. A nevem Balogh Csenge, nemrég töltöttem be a 18-at és végzős vagyok a Szent Bernadett gimnáziumba. Ide az olyan gyerekeket veszik fel, akik kiemelkedően teljesítenek valamiben. Magyarul az iskola csak azt nézi, hogy kikből tud pénzt csinálni, finoman fogalmazva. Én azért kerültem be, mert tehetségem van a rajzolásban és a festésben. Mások jók voltak különféle sportokban és így tovább. Mint minden iskolában itt sem hiányozhattak a klikkesedések. Voltak a kosaras srácok, meg a pomponlányok, voltak az okosok, akik minden versenyen részt vettek, akkor voltak az átlagosak, akiket mindenki kedvelt, voltak a nyomik és ott volt a kemény mag, a tipikus rosszfiúk bandája és voltam én az egyedülálló, aki nem tartozott sehova és ezért én lettem a célpont. Mindenki engem szekált, akkor, amikor csak lehetőségük volt rá. Igen még a nyomik is, de ők gondolom, azért mert féltek a többségtől. Vannak napok, amikor egyszerűen elengedem a fülem mellett a megjegyzéseket és vannak napok, amikor már egyetlen csúnya szótól sírva fakadok. Nem tudom, hogy ez milyen nap lesz. Eddig minden oké, ebédidő van és még senki nem kötött belém. Ez a részemről hatalmas nagy haladás. A fülesemben ekkor felcsendült Calvin Harris – Feel So Close című dala mire mosoly terült el az arcomon. Szívesen lettem volna Elena helyében, nem is tudja milyen szerencsés. Oké rengetegszer az életére törtek, de neki legalább voltak barátai és két vámpír is őt akarta, két piszok helyes vámpír. Lenéztem a Damonről készült rajzra és halkan sóhajtottam egyet. Bárcsak lenne olyan képességem, hogy éltre tudnám kelteni azokat, akiket lerajzoltam. Végig húztam az ujjaimat Damon arcán majd felpillantottam és ebben a pillanatban egy focilabda csapódott az arcomba. Hátrabicsaklott a fejem, tarkómat becsaptam a felettem lévő padba. Felkiáltottam az égető fájdalomtól, kezemet az orromhoz kaptam, míg a másikat a tarkómhoz. Vér cseppent a füzetemre, éppen Damon arcára. Sietve túrtam bele a táskámba egy zsebkendő után, de pechemre nem volt nálam. Kezemet az orromhoz szorítva felkaptam a füzetem és a táskám és sietve a lépcső felé indultam, de az utamat elállta egy izmos izzadságtól csillogó fedetlen mellkas. Lefagytam és felemeltem a fejem, hogy megnézzem ki áll az utamba. Mikor a tekintetem találkozott a jegeskék szempárral, éreztem, hogy elönt a düh. Tudhattam volna, hogy Szatmári Zoltán ilyen szívtelen, hogy fejbe rúgjon egy labdával. Farkasszemet néztünk, egyikünk se szólt, aztán ő fintorogva megrántotta a fülesem, mire az kiesett.

- Te magadnak keresed a bajt?

Döbbenten meredtem rá.

- Ne bámulj így! – mordult rám.

- Te rúgtál fejbe, szóval ne neked álljon feljebb. – motyogtam.

- Ha nem dugtad volna be a füled, akkor tudnád, mondtam, hogy vigyázz. – mosolyodott el gúnyosan.

- Tök mindegy, félre tudnál állni? – kérdeztem.

- Nem, nem terveztem. Ez mi? – nyúlt a füzetem után.

- Ne merészeld! – rántottam el és a lendülettől hátra estem volna, ha nem kap el.

- Ez csak egy füzet. – nevetett.

- Nem, nem csak egy füzet! – jelentettem ki és elrántottam a kezem.

- Kíváncsivá tettél. – tépte ki a kezemből és belelapozott. – A helyedben elmennék a gyengélkedőre. – vettette oda miközben kényelmesen elterpeszkedett a padon és belelapozott a füzetembe.