Szíveddel láss!

13. fejezet

A fák takarásában álltam és onnan figyeltem a hatalmas házat. Mi is elég jó környéken laktunk, na, de Zoli otthona az felért egy milliomoséval. Lehet, hogy azok is. A hatalmas villát vagy inkább palotát figyelve a gyomrom görcsbe rándult. Talán mégsem olyan jó ötlet ide jönni, haza kéne mennem. Azt is tettem volna, ha nem pillantom meg Zolit, ahogy az anyukája segítségével kimegy az erkélyre. Napszemüveg volt, rajta ami azt a hatást keltette bennem, hogy... nos mintha meg se történt volna az a baleset. Sóhajtva beindítottam a kocsit és bekanyarodtam a kocsibeállóra. Az ablakot leengedve kihajoltam az autóból és megnyomtam a csengőt.

- Ki az? – hallottam egy élénk, vidám hangot.

- Jó napot... a nevem Cse... Flóra. Már várnak engem – köszörültem meg a torkom.

- Cseh Flóra? – kérdezte vissza.

- Igen, igen, Cseh Flóra – helyeseltem megkönnyebbülve attól, hogy nem buktam le. Csak nehogy Zoli előtt szóljam majd el magam. Neki szerintem nem kerülné el a figyelmét.

Behajtottam a kapun, amit kinyitottak nekem és követtem a fákkal szegélyzett utat, míg egy kisebb parkolóba nem érkeztem. Beálltam Zoli piros Toyotája mellé majd a hátizsákomat felkapva kiszálltam a kocsiból. Az ablak üvegén a tükörképemet fürkésztem. Világosbarna hajam egy kócos kontyba fogva, kék szemem izgatott volt és ijedt, arcom kipirult, mint aki épp most futotta le a maratont.

- Nem érdekel, hogy velem egykorú. Küld el a francba – hallottam Zoli bosszús hangját mire a szívem lódult egyet.

- Akkor hajrá – suttogtam és felsiettem a lépcsőn.

Mielőtt kopoghattam volna az ajtó kitárult és egy alacsony, vidáman mosolygó hölggyel találtam szembe magam.

- Jó napot – köszöntem.

- Szervusz, kedvesem, gyere csak beljebb – invitált.

A ház ugyanolyan impozáns volt belülről is, mint kívülről. Jobbra pillantva az ebédlő egy részét láttam, bal oldalt pedig a nappalit, hatalmas teli ablakokkal, velem szemben pedig egy csigalépcső vezetett fel az emeletre, amit piros szőnyeg borított. A lépcső mellett pedig egy lift volt.

- Azta – leheltem. – Ez gyönyörű.

- Köszönöm – hallottam Zoli édesapjának a hangját.

- Jó napot – mosolyodtam el. – Ez a ház... tényleg nagyon gyönyörű – néztem körbe.

- Örülök, hogy tetszik. Könnyen ide találtál?

- Igen.

- Remek, adhatok valamit inni vagy már fel is mész Zolihoz?

- Szeretnék túl esni rajta, ahogy hallottam nem nagyon vár engem – húztam el a szám.

- Rossz napja van – húzta el a száját.

- Azt hiszem, már hozzá vagyok szokva – sóhajtottam fel és elindultam a lépcső felé.

- Csenge tudom, hogy ez mennyire nehéz neked, tényleg örülnék, megfizethetnélek.

- Nem a pénz miatt csinálom, ennyivel tartozom Zolinak – ellenkeztem. – Merre kell menni?

- Fel a lépcsőn aztán fordulj balra és ott is vagy – válaszolta.

- Köszönöm – bólintottam.

Felmentem a lépcsőn és minden lépés után egyre idegesebb lettem. Balra fordulva egy nyitott ajtót pillantottam meg ahonnan hangok szűrődtek ki.