Szíveddel láss!

34. fejezet

Szenteste van. Ilyenkor minden évben összegyűlik a család. Vagy valamelyik nagyszülőnél vagy pedig nálunk. Idén nálunk tartjuk meg, holnap pedig én megyek Zoliékhoz.

- Szóval akkor újra együtt vagytok – szólalt meg Bence.

- Igen – válaszoltam a szalvétákat hajtogatva. Épp az asztalt terítettük meg, ez mindig a mi reszortunk.

- Miért?

- Mert szeretjük egymást és sajnálom, ha ezt nem tudod megérteni.

- Hogy vagy képes szeretni őt azok után, ahogy veled bánt a kórházban?

- Pont ez a szép a szerelemben, hogy mindent meg tudunk bocsátani a másiknak. Engem bántott Bence, nem téged! Ha én túl tudtam lépni, akkor tedd meg te is! Elegem van már abból, hogy itt mindenki úgy kezel, mintha kislány volnék.

- Nem tudunk máshogy kezelni, ha kislányosan viselkedsz. Valakinek kell helyetted is józanul gondolkodnia

- Hát ne gondolkodj helyettem! Tökéletesen józan vagyok! – csattantam fel.

- Gyerekek szenteste van – jött be az étkezőbe apa egy üveg borral a kezébe.

- Ő kezdte – mutattam Bence felé.

- Én csak értelmesen akartam beszélni veled, te kaptad fel a vizet – ellenkezett.

- Persze, hogy felkapom a vizet, ha beleszólsz a magánéletembe.

- Hát ne haragudj, amiért törődőm veled és nem akarom, hogy valami féreg megint összetörje a szívedet.

- A neve Zoli – sziszegtem levágva az asztalra a szalvétákat és a szobámba szaladtam.

Magamra zártam az ajtót és az ágyra vetve magam elsírtam magam. Utáltam, hogy a családom képtelen elfogadni Zolit. Utáltam, hogy látnom kellett Zoli próbálkozásait, hogy megfeleljen a szüleimnek, de ők nem is törődtek az igyekezetével. Ha én megtudtam Zolinak bocsátani, akkor ők miért nem képesek rá? Miért esik nehezükre egy esélyt adni?

- Csenge megjöttek nagyiék – kiáltotta Bence.

- Ne szólj hozzám – kiabáltam vissza.

- Egész este odabent akarsz duzzogni?

- Nem duzzogok!

- Nem a fenéket – jött be a szobámba.

- Takarodj – hajítottam felé a párnámat.

- Csenge hagyd már abba, de komolyan! – szólt rám.

- Te hagyj békén engem. Tűnj a szobámból.

- Azt akarod, hogy felnőttként kezeljünk, mikor úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek, aki nem kap fagyit vacsora előtt.

Ingerülten ültem fel az ágyban és néztem rá.

- Na, most mi lesz? Csak ülsz ott és nézel rám?

- Utállak – hajítottam hozzá a másik párnámat is.

- Miért is?

- Mert nem hagysz élni engem azért. Senki sem ért meg engem ebben a házban – üvöltöttem elsírva magam. – Bárcsak ne ti lennétek a családom.

- Hát jó, gondold így – biccentett komoran. – Boldog karácsonyt Csenge – nézett a szemembe meg bántottan és kimenve a szobámból becsukta az ajtót.