Szíveddel láss!

30. fejezet

Eldöntöttem, hogy ma este nem Csenge leszek, hanem valaki más. Valaki olyan, akinek az élete tökéletes, aki nem fél attól, hogy a többiek kigúnyolják, amint meglátják, aki képes úgy végig sétálni az utcán, hogy nem azon gondolkodik vajon jól áll-e rajta a ruha, vajon nem látszik-e ki a hasa. Ma este olyan akartam lenni, aki tele van önbizalommal, olyan, aki nem agyal folyamatosan azon, hogy vajon mit gondolnak róla mások. Olyan akartam lenni, akire Zoli felfigyel, aki mellett büszkén feszít, hogy igen ő az én barátnőm. Mert most őszintén, minden fiú ilyen. Mindegyik azt nézi, hogy vajon ki mutatna jól velem a fényképeken s közben, míg a srácok a menő csajok után futnak, akiken 50 tonna smink van, mindenüket kiteszik és kelletik magukat, addig az olyan lányok, mint én, akik visszahúzódók, nem kelletik magukat, nos, azokon a lányokon a srácok simán keresztülnéznek. Persze biztos akadnak kivételek, akiknek az olyan lányok tetszenek, mint én mondjuk, de, hogy én olyannal még nem találkoztam az egyszer biztos. Igazából sejtem mi az oka, hogy a srácok a könnyű lányok után kajtatnak, azokat a lányokat könnyen meglehet kapni, az olyanok benne vannak az egy éjszakás kalandtól kezdve a barátság extrákig. Na, de az olyanok, mint én? Akik már egy-egy kedves szótól a mennyországban érzik magukat, mert olyan ritkán kapnak bókot/dicséretet, hogy nekik tényleg sokat jelent. Az ilyen lányok gyorsan kötődnek, aztán mindig pofára esés lesz belőle, mert aki tetszik nekik mást választ, mert az a bizonyos srác lusta küzdeni... inkább választja a könnyebbik utat minthogy megküzdjen egy lány szívéért.

Ilyenkor gondolom azt, hogy bárcsak abban a korban éltem volna, mint a nagyszüleim. Amikor a férfiak, srácok még tudták mit jelent az a szó, hogy udvarlás. Nem az, mint ami most folyik, beülnek egy moziba, aztán esznek egy sütit s közben mindketten a telefonjukat nyomkodják. Nem! Egy igazi randi az hosszú beszélgetésekből áll, egyik témáról csapongani át a másikra, egymás kezét fogva andalogni a Duna parton a lemenő nap sugarait csodálva. Rózsát csenni a virágárustól majd nagyokat kacagva elszaladni. Nekem ilyen lenne az igazi randi és hiszem, hogy létezik ilyen. Létezik sírig tartó szerelem, ami soha nem lankad, hanem örökre lángol. Olyan szerelmet akarok, mint nagyiéknak, hogy engem is nézzen ki valaki már 5 éves koromban és döntse el, hogy igen ez a kislány lesz az én feleségem, majd a 25. házassági évfordulón vallja be, hogy már akkor megtetszettem neki. Jó tudom, hogy ezt már bánhatom, mert nagyi már 17 éves korában férjhez ment, én meg már 18 vagyok, de attól még nekem is lehet sírig tartó kapcsolatom. Olyan nagy kérés lenne?

- Itt is a limó – zökkentett ki a gondolataimból Adél izgatott hangja.

Abba hagytam a családi fotók tanulmányozását és a homlokomat ráncolva Adélra néztem.

- Milyen limó?

- Hát, amivel megyünk a buliba – vigyorgott rám miközben magára kanyarította a dzsekijét.

Adél Wonder Womennek öltözött, őszintén fogalmam sincs, honnan bírt ilyen hamar beszerezni pontosan olyan ruhát, mint Diananak volt, de nagyon jól állt neki. Én pedig Katherine Pierce voltam. Fekete csipkés combközépig erő ruha, fekete magassarkú és ugye az álarc. A hajam ki lett vasalva a sminkem pedig ugyanolyan, mint Katherine-nek. Nem mondom, hogy hasonlítottam rá, de a maszk árulkodó. Ha pedig szerencsém van Zoli nem is fog felismerni.

- Limóval megyünk a buliba?

- Inkább, mint metróval!

- Oké, de mehettünk volna kocsival is.

- De akkor valamelyikünk nem tud inni, azt meg nem hagyhatom.

- Én nem fogok semmit sem inni és nem is fogok elfogadni senkitől semmit – feszültem meg egy pillanat alatt.