Szíveddel láss!

2. fejezet

- Értem. – bólintott az igazgatónő majd intett, hogy kövessem.

- Mit akar tenni? – kérdeztem utána sietve.

- Először felhívom a szüleit, utána Szatmári úr szüleit. – közölte majd belépett az irodába. – Foglaljon helyet kedveském. – intett.

Leültem az egyik kényelmes fotelbe és idegesen néztem magam elé. A korábbi bátorságom kezdett alább hagyni és már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e ez az egész. Bevallom féltem, hogy mi fog történni ezután, hogy mit fog tenni Zoli. Hosszasan beszívtam a levegőt és lehunytam a szemem. Magam elé idéztem Damont, azt képzeltem, hogy itt van ő is.

- Megölöm! – hallottam meg a hideg hangját.

Elmosolyodtam és kinyitottam a szemem.

- Miért nem változtatsz át és akkor megtehetem én magam is? – kérdeztem.

- Te is tudod, hogy miért. Le akarsz érettségizni, nem rémlik? – érdeklődött miközben nekitámaszkodott az igazgató asztalának.

- Inkább csak szeretnék eltűnni, ezt akarom Damon. Veled lenni, csakis veled! Csak te tartasz életben! – néztem az arcára könyörögve.

- Valóban ezt akarod? – termett hirtelen előttem és legugolt, hogy az arcunk egy vonalba legyen.

- Én téged akarlak! – suttogtam megfogva a kezét és elmosolyodtam, ahogy megéreztem a bőre hűvösségét.

Damon az arcomra simította a másik kezét, tekintetét az enyémbe fúrta.

- Komolyan itt akarod? Ilyen körülmények közt? – hordozta körbe a tekintetét.

- Mit számít a helyszín? Ha te itt vagy minden hely csodálatos!

- Nagyszerű lány vagy, kár, hogy nem ismerhetlek, mert tudod, én nem vagyok valódi. – mosolyodott el szomorúan.

- Ne mond ezt – kértem könnyes szemekkel.

- Ez az igazság, csak a fejedben létezek – suttogta.

- Miért teszed ilyen nehézzé? Miért kell emlékeztetned rá? – kérdeztem elkeseredetten.

- Csenge én csak azt akarom, hogy végre élj!

- Miattad nem adtam fel Damon! Csakis miattad! Ha te nem vagy én...

Az ajkamra nyomta az ujját, hogy elhallgattasson.

- Ne mondj olyat, hogy öngyilkos lennél, ha én nem vagyok. Magad miatt tartasz ki, nekem ehhez semmi közöm!

- Nincs igazad! Te segítesz túlélni. Mert te biztos pont vagy az életemben.

Damon az ajkába harapott, kezével lágyan simogatta az arcom.

- Kérlek Damon, maradj velem – könyörögtem.

- Csak nem rémálmod van? – érdeklődött egy gúnyos hang mire kipattant a szemem és a másik fotelben ülő Zolira meredtem.

Ahogy körbe fordultam láttam, hogy csak ketten vagyunk az irodában.

- Hol van igazgatónő?

- Kiszívtam a vérét és elástam a hulláját – vigyorgott rám. – A vámpírokra buksz nem? Még hasonlítok is Damonre.

- Egyáltalán nem – keményedett meg az arcom.

- Kislány, olyan szánalmas vagy. Hány éves is vagy? 18? 4?