Szíveddel láss!

24. fejezet

Van egy mondás, hogy a hazug embert hamarabb utol érik, mint a sánta kutyát. Kezdem érteni, hogy mit is jelent ez pontosan. Ma délután vészesen közel kerültem ahhoz, hogy lebukjak és Zoli megtudja ki is vagyok valójában. Annyira bepánikoltam ettől, hogy fogtam magam és lesmároltam a padlót. Lesz, egy csúnya puklim azt hiszem.

- Most már beszélhetünk? – törte meg a csendet Zoli.

- Nem akarok beszélgetni – nyögtem fel és szorosan magamhoz öleltem a párnáját, amin még éreztem az illatát.

- Pedig muszáj, leszel. Csenge, hogy értette Bence azt, hogy nem kértem bocsánatot? Mit tettem, hogy bocsánatot kell kérnem?

Á semmit csak annyit, hogy mielőtt történt a baleset négy évig folyamatosan szekáltál és pokollá tetted a gimis éveim, de már nem számít, mert beléd szerettem. Na persze, ha azt elmondom neki pislantani se lesz időm és kint találom magam az utcán.

- Sehogy – motyogtam.

- Én ezt nem hiszem el – jelentette ki.

- Meg fogsz utálni ha, elmondom – csuklott el a hangom.

- Soha nem tudnálak utálni téged Csenge. Régen bántottalak? A suliban?

- Mondhatni volt pár húzásod, amit Bence sokalt.

- Miket csináltam?

- Amiket általában a menő pasik szoktak csinálni a lúzer lányokkal – suttogtam.

- Nem vagyok büszke az akkori énemre, ha visszacsinálhatnám... annyi embert bántottam...

- Köztük Csengét...

- Köztük Csengét – húzta el a száját.

- Tőle bocsánatot kérnél?

- Nem! És nem akarok róla beszélni! Komolyan nem, őt ne hozd fel többé!

- Rendben – motyogtam.

Egy ideig mindketten hallgattunk.

- Az lenne a legjobb, ha véget vetnénk ennek – szólalt meg nem sokkal később.

- Tessék? – ültem fel kikerekedett szemmel.

- A családod utál engem és nem akarom, hogy miattam eltávolodjatok egymástól. Neked sem jó így és nekem sem.

- Szóval ezt gondolod? Akkor mégis mire volt ez jó? Miért akartál velem összejönni, ha most az első akadálynál eldobsz magadtól?

- Azt hiszed tudtam, hogy ilyen nehéz lesz?

- Minden kapcsolat nehéz – suttogtam.

- Honnan tudod? Mikor ez az első kapcsolatod – nevette el magát keserűen.

- Á szóval most már itt tartunk? Próbálsz szemét lenni és elérni, hogy elmenjek?

- A fenébe is Csenge, a saját érdekedben menj el! – fakadt ki.

- Gyáva vagy – sziszegtem felállva az ágyról.

- Csak azt nézem, hogy neked mi a legjobb.

- Ó csakugyan? Ha igazán tudnád, hogy mi nekem a legjobb akkor most nem küldenél el. De tudod mit? Elmegyek, majd hívj, ha észhez tértél – téptem fel az ajtót és lerobogtam a lépcsőn.

- Csenge már mész is? – kérdezte Ivett csodálkozva.

- A fiad szakított velem, mert szerinte nekem így a legjobb – torpantam meg.

- Jaj, drágám – ölelt szorosan magához.

- Minden olyan jó volt... a nagyszüleim imádták őt, de aztán Bence megjelent és minden elromlott. Majdnem lebuktam – pislogtam a plafon felé, hogy vissza tartsam a könnyeimet.

- Talán itt lenne az ideje elmondani neki az igazat – tanácsolta.

- Végül is, most már nem számít. Szakított velem – mosolyodtam el szomorúan. – Talán tényleg így lesz a legjobb, nem lesz olyan fájdalmas a búcsú – húzódtam el Ivettől.

- Ne mond ezt, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz köztetek – simította meg a karom.

- Ha nem jönnék, addig megtennéd, hogy mindent összeszedsz, ami rám utalna? Minden képet, amit csak találsz.

- Hát persze. Remélem, hogy még találkozunk, de ha nem tudd, hogy te voltál a kedvencem az összes eddigi barátnői közül – mosolygott rám.

- Köszi – néztem rá könnyes szemekkel. – Én is szerettem ide járni – öleltem meg szorosan.

- Zoli meg úgy is észhez tér – bíztatott.

- Remélem – húzódtam el tőle. – Szia – suttogtam és az ajtó felé vettem az irányt.

Hazaérve Bencét a nappaliban találtam.

- Remélem most boldog vagy. Szakított velem, miattatok – néztem rá majd sarkon fordultam és a szobámba mentem, nem törődve azzal, hogy Bence a nevemet kiabálja.

Most hagyjon engem mindenki békén, de komolyan.